Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

81.rész

2012.03.30

 

Csak ültem a reptér járólapján, az információs pult előtt és sírva bámultam magam elé. Ruhám hatalmas fehér habcsókként terült el körülöttem. Szemeiből dőltek a könnyek, a sminkemet is teljesen lesírtam már akkorra, hajam szintén el volt ázva könnyeimtől. Túlkésőn jöttem rá, hogy mit is… hogy kit is akarok, és már túl késő. Hagytam elmenni az igazi szerelmemet, azt, aki mindig mellettem állt, segített, ha kell és vigyázott rám. Miért is nem vettem észre?! 

-         Hogy lehettem ilyen hülye?! – kiabáltam sírva, hangosan

-         Amanda? – szólt egy kérdő hang a hátam mögül

Azonnal felismertem azt a hangot, még soha nem örültem neki annyira, mint akkor. Azonnal felálltam és megfordultam, ruhám enyhén, mégis látványosan meglebbent. Könnyektől csillogó szemekkel pislogtam ki lesírt, elkent szemfestékem alól. Velem szembe Mike állt döbbenten. Hatalmas barna szemeibe bele lógott barna haja. Farmer volt rajta, piros, egyzsebes, kapucnis pulcsi volt rajta, sötétkék bőröndje mögötte várakozott, én pedig minden féle csicsával, már sár foltos menyasszonyi ruhában álltam előtte. 

-         Mi-Mike… - dadogtam el a nevét

-         Szia… - még mindig döbbent volt

-         Mit…mit keresel itt? – kérdeztem

-         És te?! Ma van az esküvőd!

-         Én… tudom…

-         Akkor miért vagy itt? Már rég hozzá kellet volna menned Dren-hez, boldognak kéne lenned, és nem itt kéne lenned… a pályaudvar közepén és összekoszolni a gyönyörű ruhád… 

-         Nem! Mert… én… nem… nem lehetek boldog ott…

-         Mi?

A hangja végig nagyon szelíd volt, hallatszott rajta, hogy megilletődött azon, hogy itt vagyok. Én pedig nem is bírtam beszélni, a pillangók a gyomromban mind egyszerre rebbentek fel, a gombóc a torkomban egyre nagyobb lett. Csak nyeltem a könnyeimet és szipogtam.

-         Amanda mi a baj? – lépet hozzám közelebb

-         … Emlékszem, arra a napra… arra a kopott padra, ahol magadhoz öleltél… azt kívánom… bárcsak soha nem engedtél volna el! – sírtam

-         Amanda miről beszélsz? – lépet egészen hozzám, szelíden nézet a szemembe

-         Én… lemondtam az esküvőt… - próbáltam meg megnyugodni

-         Mi?! Miért?!

-         Az oltárnál álltam… és én rájöttem, hogy nem akarom ezt… nem Dren-nel akarom ezt! – kezdtem el megint sírni

Mike még egyel közelebb lépet és szorosan átölelt, erős kezei a hátamat simogatták, én a homlokomat a mellkasának döntve sírtam, pulcsijába kapaszkodva kapkodtam levegőért.

-         Sss… nyugodj meg… nincs semmi baj… - próbált meg nyugtatni miközben simogatott

-         Michel… 

-         Igen?

-         Én… én szeretlek…ha még… ha még számít egyáltalán… - néztem fel rá

Mike döbbenten nézett rám, még mindig szorosan ölelt, de nem válaszolt. A szívem egyre gyorsabban vert, remegve vártam Mike válaszát.