Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

80.rész

2012.03.30

Kirohantam a templomból és megálltam a hatalmas kőlépcső tetején. Amikor körbenéztem a park fáit láttam mindenütt. Gyönyörű volt mind, sárga, barna, piros és zöld színben pompázott az összes fa. Az avar már vastagon borította a járdákat. Amlékszem, hogy amikor még az esküvőmet szerveztem elképzeltem, ahogyan Én és Dren egy lovas kocsin megyünk el a templomtól, és, hogy a fehér ló, ami a kocsit húzza, felrúgja az avart és barna levelek szállingóznak mindenütt. Mindent megterveztem, a lehető legszebbre, hogy minden tökéletes legyen. De akkor, abban a pillanatban mindez nem érdekelt, csak utol akartam érni Mike-ot. Vettem egy mély levegőt és futni kezdtem. Vagyis csak próbáltam, a hófehér, esküvői magas sarkút nem futásra tervezték. És a sietős tempómat a hosszú ruhám sem segítette. Már majdnem kiértem a parkból, amikor elestem a magas sarkúm miatt, kibicsaklott a bokám, én pedig elzúgtam a macskaköveken. Felhorzsoltam az egész karom és a ruhám is elszakadt. Egy darabig a vérző karcolásaimat fájlaltam, majd feltápászkodtam és újra futni kezdtem. Pontosabban botorkálni. Kiértem a parkból és megálltam a járda szélén. Autók ezrei száguldottak el előttem, én pedig kétségbe esve kerestem azt az egyet. Azt az egy taxit, amit leinthetnék. Két percig álltam ott kétségbe esve, az egyik Tokyo-i interaktív reklámján megláttam az órát, már csak 9 percem maradt. Majd megpillantottam egy üres taxit, bele sem gondoltam mit teszek, egyszerűen csak a kocsi elé léptem, a sofőr az utolsó pillanatban fékezett le, én határozottan néztem a szemébe, ő viszont döbbenten bámult rám. Beszálltam a kocsiba, beültem a hátsó ülés közepére, a nagy habcsók ruhámat pedig megpróbáltam betuszkolni magam mellé.        

-         No mi az kislány? Szökik a menyasszony? – vigyorgott rám a sofőr

Erre a kérdésre a válaszom csak egy csúnya pillantás volt.  

-         Kérem, vigyen a reptérre! – böktem ki végül

-         Ebben a ruhában van zseb? Vagy honnan varázsolsz pénzt?

-         Könyörögöm… - súgtam

-         Sajnálom kislány. – mondta kicsit szarkasztikusan

-         Kérem szépen! Az esküvőmről rohantam el ezért a fiúért! Ha nem érem utol lehet, hogy többé nem látom! – már a sírás szélén voltam

A sofőr újra előre fordult és a kormányt fogta, az utat bámulva mérlegelte a dolgokat, majd sóhajtott.

-         Rendben. – sóhajtott  

-         Köszönöm!

A taxi elindult én pedig még egyszer az órára néztem. Már csak 7 percem maradt. A sárga kocsink, kis bogárként száguldott végig az utakon. Igaz, nem nagyon akart pénz nélkül elvinni engem a sofőr, de a végére csak bele húzott a kedvemért. Megelőzte a lassúbb kocsikat és amilyen gyorsan csak tudott úgy ment. Csak 4 percem maradt, amikor lefékeztünk a reptér parkolójában. De olyan lendülettel, hogy majdnem lefejeltem a fejtámlát. Kiszálltam a kocsiból és megálltam a sofőr ajtaja mellet.     

-         Igazán köszönöm! – hajoltam be az ablakon és nyomtam egy puszit a sofőr arcára

-         Ni-nincs mit kislány… sok sikert! – pirult el

Boka fájdalmamat legyőzve kezdtem el rohanni a reptér felé. A mozgásérzékelős ajtó alig nyílt ki előttem, de én azon a kis résen préseltem be magam. Az emberek értetlenül néztek rám, a szakadt, sánta, vérző menyasszonyra, aki az információs pult felé rohant. Majdnem sikerült megint elesnem, de megkapaszkodtam a pult sarkában és felhúztam magam, a frászt hozva így a pultnál álló hölgyre.   

-         Elnézést! Mikor indul Berlinbe a következő gép? – lihegtem

-         Az… az most fog felszállni… - mondta remegve a rémült lány

-         Oh… akkor… akkor már nem állíthatom meg – rogytam térdre sírva