Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

76.rész

2012.03.30

 A szövetminták után a tortát mentünk megrendelni. Az anyagos dolog miatt zavarban voltam, még Kim előtt is, akinek minden egyes rám vetett pillantásából látni lehetett, hogy mire gondol. Nagyon zavart, de már nem igazán foglalkoztam vele. Majd amikor a cukrászdába értünk egy pillanat alatt eltűnt minden rossz gondolatom. A cukrászda gyönyörű volt, krém és arany színű. A világos márvány falakon egy arany szegély futott végig, középen egy magas márványoszlop állt. Mögötte voltak a süteményes pultok. Ezernyi apró süti sorokozott fel egymás mellet. Volt ami krémes, volt ami csokis volt ami marcipános volt. Persze ezeken kívül még milliónyi ízű és formájú volt. Kókuszos, epres, szedres, oroszkrémes, fahéjas, csokis, karamellás és volt egy gumicukros is, szépen nézet ki, de inkább nem kóstoltam meg. Az egyik pult tetején azonban megláttam egy gyönyörű esküvői tortát. Három emelet magas volt és hófehér, ki volt vágva belőle egy szelet, innen láttam, hogy a tésztája csokis volt a kréme pedig ribizlis volt. Egyszerre volt édes és savanyú. Ez kellet nekem! Ezen felindulva rögtön ilyen tortát rendeltem, a többinek esélyt sem adtam. De nem is kellet. Kim-mel délután 5 körül váltunk el. Ő Ookami-hoz ment én pedig haza. Még ezer dolgom volt, de volt valami, amit muszáj volt elintéznem. Mégpedig Mike. Megálltam a házuk előtt és kotorászni kezdtem a táskámban. Majd amikor megtaláltam azt a kis díszes borítékot, amit kerestem, az ajtójuk felé vettem az irányt. Beálltam az ajtóba és csengetem, a mai napig emlékszem a csengőjükre. Csak a szokványos dallamot játszó volt, de én mindig is imádtam. De valahogy, valamiért azon a napon olyan gyászosan szólt, minta csak érzete volna mi fog történni. Mike nyitott ajtót. Én rá mosolyogtam, de ő nem mosoly vissza, sőt, tekintette üres volt és unott.                

-          Szia! – próbáltam meg megint átragasztani rá a jókedvem, de nem hatott rá

-          Szia. Mit szeretnél? – kérdezte komolyan

-          Hát… én… tudom, hogy rengeteg minden történt… de nekem akkor is te vagy és voltál… a legjobb barátom… és reméltem… ho-

-          Hogy elmegyek az esküvődre? – fejezte be helyettem a mondatott

-          I-igen.

-          Lássuk csak… szeretném látni, ahogyan férjhez megy a szerelmem? Őőő nem!

-          Naaa! Ne tegyél már ilyen gonosz!

-          Amanda, hát nem érted, hogy mennyire fáj ez nekem?!

-          De én azt akarom, hogy ott legyél!

-          Áhhh… - fordította el a fejét

-          Mmm…- nyüszögtem

-          És mikor lesz? – nézet rám újra

-          Október 9.-én!

-          Ohh

-          „Ohh”? – lepődtem meg

-          Én… az nap megyek Berlinbe.

-          Az nap?! Ne- nem tudsz máskor? – kérdeztem szomorú hangon

-          Ez az utolsó dátum, amikor mehetek.

-          Szóval… nem jössz?

-          Nem.

-          És… miután elmentél… látlak még valaha? Visszajössz még?

-          Néha. De nem igen fogok visszajárni.

-          Értem… hát… akkor… szia…- hajtottam le a fejem

-          Szia. – csukta be az ajtót

Egy darabig az ajtójukban álltam, majd haza mentem és szomorúan az ágyamba dőltem. A szemem könnyes volt, a lélegzésem egyre nehezebb lett.  „Ó Mike… tudtam, hogy el fogsz menni, valahogy éreztem...”