Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

73.rész

2012.03.30

Másnap olyan dél körül ébredtem. A nap kellemetlenül sütött be az ablakon, egyenesen a szemembe. A hajam szétszóródva feküdt mellettem, egyik kezem a hasamon, másik a homlokomon pihent. Még mindig ugyan abban a báli ruhában voltam, mint amiben tegnap este elaludtam. A szemfestékem végig el volt kenve az arcomon. Kómásan bámultam a plafont. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy megfulladok a hazugságok, a titkok, és a szerelem tengerében. Már azt sem tudtam, hogy ki szeret kit és, hogy ki kivel van. Mike Kim-mel? Kim Ookami-val? Ookami Mary-vel? Ki is az a Mary? Dren most akkor velem? És most akkor, hogy van z velem is Mike-al? Mike. Mike elmegy? De miért? Mert fájdalmat okoztam neki? Vagy tényleg csak tovább akar tanulni? Ő nagyon okos, megérdemelné, hogy jó iskolába járjon. De miért kell olyan messzire menni ezért?! Egyik válaszomra sem kaptam választ. Mást nem tehettem, felültem és a kezemet a fejemre tettem. Szédelegtem a tegnap estétől. A fejem szinte széthasadt. Felkeltem és az öltöző szekrényemhez sétáltam, kitártam az ajtaját és tanácstalanul bámultam befelé. Majd nehezen kivettem egy fekete melegítő alsót, egy bő fehér pólót, és egy rózsaszín hosszú ujjú melegítő felsőt. A pulcsi ujjából alig értek ki az ujjaim. Mindig is úgy gondoltam, hogy akinek nem tetszem melegítőben, az mennyasszonyi ruhában se lásson. Ki gondolta volna, hogy az a nap ilyen hamar eljön? Már a sminkemet mostam le a fürdőben, amikor egy ismerős hangot hallottam meg a földszintről. Kim volt az. Hallottam, ahogyan köszön anyukámnak és bejön az ajtón, majd elindult felfelé. Felém. Mit akar ez itt? Volt képe ide jönni? Dühösen rántottam fel a fürdőszoba ajtaját, Kim az ajtóm előtt állt, riadtan nézet a háta mögé, rám.          

-          A-Amanda! – dadogott

-          Mit akarsz?! – mentem el mellette, be a szobámba

-          Kibékülni.

-          Cöh. – ültem le az ágyra, nem is néztem rá, nem is akartam

-          Én… megértem, hogy dühös vagy, tényleg túl messzire mentünk. De nem adtál más esélyt!

-          Mert?! – néztem rá, kiabálva

-          Mert lehetetlen vagy! Mike szeret téged és te is szereted őt! Mégis Dren-el jársz… sőt! Feleségül fogsz menni hozzá, pedig nem is őt szereted!

-          Honnan tudod, hogy mit érzek?! És hogy mit fogok tenni?! – álltam fel üvöltve

-          Mert látszik!

-          Ó istenem! Mégis mit tudsz te!? Én Dren-t szeretem! Ő az én hercege-

-          Ó jesszus! Álmokban élő kiskirálylány, ébredj már fel! Álomherceg nem létezik! – szakított félbe

-          De igen! Mert Dren az én szőke hercegem. Ennyi!

-          A mesékben élni hiba! Hidd el!

-          Nem! Nem! Nem… nem… - kiabálásom lassan sírásba ment át

Könnyekkel küszködve ültem vissza az ágyamra. A levegő vétel is nehezen ment a sírástól.

-          Amanda… - ült le mellém és kezdte el a hátamat simogatni, vigasztalás képpen

-          Már annyira mindegy. Hiszen Mike úgy is elmegy.  

-          Mi? – lepődött meg

-          Nem mondta? Ösztöndíjat kapott Berlinbe, és elfogadta. – néztem Kim-re

-          Istenem… sajnálom – nézet le a földre, nem bírt a könnyes szemeimbe nézni

-          Már mindegy. – jelentettem ki

-          Tudod… valaki nem azért megy el, mert el akar menni, hanem azért mert nincs értelme maradni. De ha igazán szeretsz valakit, nem hagyod, hogy elmenjen.

-          Ezzel meg mire célzol? – nézetem rá

-          Szereted őt nem? Akkor nem fájna ennyire, ha nem.

-          Most komolyan, őszintén tudni akarod?

Kim bólintott

-          Nem tudom, már fogalmam sincs az egészről. – mosolyogtam rá

-          Ó…

-          Hát… ez van.

-          Amikor Ookami lehajol és megcsókol, a gyomromban felreppennek a pillangók. Te is ezt érzed, amikor Dren megcsókol?

Nem válaszoltam, csak bámultam magam elé és abban reménykedtem, hogy hagyja a témát.

-          És amikor Mike csókol meg?

Riadtan felkaptam a fejem és ránéztem. Erre már nem, nem akartam válaszolni, erre már nem tudtam válaszolni.