Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

72.rész

2012.03.30

Sírva, dühöngve értem haza. Így utólag nem is tudom, hogy hogyan tudtam gyalog haza menni. Hiszen az épület, ahol a bál volt a város közepén volt, a házunk pedig a város szélén. Mire hazaértem teljesen eláztam, mindenem csuron víz volt. Dühösen berontottam az ajtón és becsaptam magam mögött. Anya kíváncsian sétált hozzám a nappaliból. Én éppen a cipőmet próbáltam meg lerángatni magamról, ami egész úton törte a sarkamat.   

-         Kicsim, mesélj, mi volt? – nézet rám értetlenül anya

-         Összevesztem azzal a böszmével! – rángattam le az egyik magas sarkúm

-         Kivel?

-         Mike-al! Az egy idióta! Ja! És megkérték a kezem! – dobtam le a cipőm párját és rúgtam a sarokba

-         Mi? – döbbent meg anya

Amint kimondtam azt a bizonyos mondatot, már rohant is hozzám apa és Amy a nappalból. Mind a ketten döbbenten néztek rám, ami egy kicsit zavart, úgy hogy anyu felé fordultam, aki ugyan olyan bamba arccal nézet rám, mint a többiek.  

-         Ajj, most mi van?! – néztem körbe

-         Hogy… mit… csináltak? – értetlenkedett Amy

-         Megkérték a kezem.

-         És ki? – fordította el kérdően a fejét anya

-         Hát… Dren. A pasim. Azt hittem ez egyértelmű.

-         És mit válaszoltál?- jött anyám következő kérdése

Amint ez a kérdés elhangzott apa az asztalra csapot. Amy meg én egymás rémült szemébe néztünk. Tudtuk, ebből már nem kerülök ki élve. De már nem érdekelt az egész, csak le akartam feküdni és egy jót aludni.

-         Igent, mondtam. – jelentettem ki

Apa sóhajtott, anya riadtan nézet rám, láttam a szemében, hogy még ő is tart attól, hogy apa mit reagál. De én nem ilyen voltam, csak álltam ott dacosan és vártam, hogy mi lesz.

-         Amy! A szobádba! – szólt apa

-         Ne már! – nyafogott a húgom

-         Amy! –emelte fel a hangját

Amy rögtön megértette, hogy bajban van, felrohant a lépcsőn és bezárkózott a szobájába. Apa intett nekem, hogy üljek le az étkezőasztalhoz, semmi kedvem nem volt hozzá, de megtettem. Apa velem szembe ült, anya mellé.  

-         Mond, te ezt komolyan gondoltad? – jött apa mélyre ható kérdése

-         Mármint?

-         Hogy férjhez mész. Még csak most leszel 19. – aggodalmaskodott anya

-         Nem baj! – kiáltottam fel

-         Még hogy nem baj?! – emelte fel a hangját apa

-         Nem! Mert én ezt akarom!

Mind a ketten meghökkentek. Anya arca szomorú volt, de ugyan akkor nagyon szelíd is. Apa szigorú arcot vágott, de tudtam, hogy ha látja rajtam, hogy valamit nagyon akarok, akkor elgondolkozik rajta. 

-         Fiatal vagy még hozzá. – jelentette ki végül

-         Anya 20 éves volt, amikor elvetted.

Erre már nem válaszolt. Vagy 5 percig vártam a válaszra, majd egy szó nélkül felálltam és felmentem a lépcsőn. Benyitottam a szobámba és bementem, egészen az ágyig, még villanyt sem kapcsoltam. Majd úgy, ahogy voltam, mezit láb, báli ruhában, elázottan, lesírt sminkkel bedőltem az ágyba, és picire összekucorodtam. „Ép testben ép lélek.” Persze. Ha átgondolom, ami eddig történt ép testben épp, hogy élek.