Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

71.rész

2012.03.30

„Akkor meg miért vagy most itt velem?” Erre nem tudtam válaszolni. Csak álltam és abban reménykedtem, hogy valami csoda történik. De nem történt. Mert ez a valóság volt és nem egy tündérmese. Pedig annyira akartam! Úgy szerettem volna hercegnő lenni, valakinek a hercegnője. De ez így nem jó. Megtörtént. A szőke herceg megkérte a kezem és én el fogom veszíteni az egyik legjobb barátom. Azt, aki kis korom óta mindenben mellettem állt, és azt, akivel szilveszter este a tűzijáték alatt csókolóztunk. Azt, aki mindig csak rám vigyázott, akinek a szüzességem adtam… Nem! Ilyen könnyen nem adom fel!   

-          Mert… én… - dadogtam

Vagy egy percig csak ezt a két szót ismételgetem. Mike egy darabig csendben hallgatott engem, majd megunta. 

-          Jól van Amanda, hagyjuk ezt. – szakította félbe dadogásom

-          De…

-          Hagyd. Tudom, hogy ennek vége.

-          Ennek? De… most mire gondolsz?

Mindenre. Az iskolára, arra, ami köztünk volt, a baráti kapcsolatoknak… a barátságunknak.    

-          Vé-vége?

-          Azt hiszem.

-          De… miért? – kérdeztem remegő hangon

-          Mert szeretlek. Tudom, hogy te mást szeretsz, de nem tudok beletörődni. Sajnálom, el kell mennem.

-          Men…ned? Hova?

-          Berlinbe.

-          Mi? Mi van? Miről beszélsz? – emeltem fel a hangom

-          Tudod, hogy jó tanuló vagyok…

-          Igen tudom! De… - halkultam el értetlenül

-          Ösztöndíjat kaptam egy Berlini főiskolába. Én… nem akartam elmenni, de… de elfogok.

-          Mike… - nyúltam felé, de a karom megállt

-          Hagyd, jobb lesz így. Mind kettőnknek. – nem is karta, hogy hozzá érjek

Az arcomról elkezdtek hullani a fájó könnycseppek. Ő csak állt és nézte, ahogyan elsírtam magam. Régen hozzám lépet volna, átölel, és azt mondja, hogy: Nem lesz semmi baj. De most nem így történt. Tomboltak az érzéseim, és a könnyeim hullottak, mint az eső cseppek. De ő nem tett semmit. Ebből láttam, hogy komolyan gondolja a dolgokat.  A csuklómmal elkezdtem letörölni a könnyeimet, amik már teljesen egybe folytak az esővel.

-          Fejezd be.

-          Hm? – néztem fel rá

-          Nem kell megjátszanod, hogy rosszul esik, hogy elmegyek.

Egy pillanatig csak értetlenül álltam és bámultam rá. Ez hallja egyáltalán magát?!

-          Te normális vagy?! Ha-hallod egyáltalán, hogy miket mondasz?! Vagy már teljesen bekattantál?! – üvöltöztem vele

-          Ugyan már!  Velem ugyan úgy érzed magad, mint nélkülem! Így meg nincs miről beszélni! – kiabált vissza  

-          Te teljesen hülye vagy?!

-          Na, ja. Azt inkább hagyjuk, hogy ki a hülye és ki nem!

-          Mert, hogy?!

-          Most őszintén! Szerinted nem hülyeség valakihez csak úgy hozzá menni?!

-          Csak úgy?! Én szeretem Dren-t! Hozzá menni, nekem boldogság!

Boldogság? Emlékszel még? Emlékszel, amikor egyszer nyáron sétáltunk hazafelé és elkezdett esni az eső? Én felrohantam a teraszra, de te csak álltál lent az udvaron, majd, mint egy örült ledobtad magadról a pulcsid, kitártad a karjaidat és elkezdtél táncolni. Nem érdekelt, hogy tiszta víz vagy, te mégis táncoltál, majd hangosan elkezdtél kacagni. Kacagtál tiszta teljes szívedből. Boldognak tűntél… boldog voltál. Emlékszel még? Emlékszel még egyáltalán, hogy milyen a boldogság?

Megálltam, nem tudtam válaszolni neki. Lehajtottam a fejem, nem bírtam tovább a kegyetlen szemeibe nézni. Miután lekiabálta a fejem ő is lenyugodott, csendesen állt velem szemben. 

-          Mike… - súgtam

-          Igen?

-          Ég veled.

Elmentem mellette és haza indultam, de ő nem szólalt meg, hagyott elmenni.