Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

68.rész

2012.03.30

Igaz a bál gyönyörű volt, csillogott, pont olyan volt, mint amilyennek minden végzős lány a bálját szeretné. De én mégis, csak Kim-re figyeltem. Hogy hol ér Mike-hoz, hogy beszél vele és hogyan öleli át. Pillanatokra voltam attól, hogy felrobbanjak. Ők ketten mosolyogva táncoltak, amíg én őket bámultam a svédasztalon lévő csoki szökőkút mellet állva. Beszélgettek. De azt nem hallottam, hogy miről, de boldognak tűntek. Arra gondoltam, hogy ha valóban boldogok, akkor én miért vagyok… ilyen csalódott?  

-          Amanda… Hé! Amanda! – hozott vissza a valóságba Dren

-          Hmm? – fordultam felé

-          Baj van?

-          Mi? Ja! Nem, dehogy! Csak tele vagyok, de még ennék a csokiból. – néztem mosolyogva a csoki szökőkútra

-          Ismerős! – nevetett

Istenem. Dren helyes, okos, kedves, és imád engem! Akkor meg… miért fáj ennyire az, hogy tudom, hogy Mike már nem engem szeret? És miért fáj ennyire beismerni?

-          Hé! Amanda! – rohant hozzám Kim

-          Te-tessék? – engedtem le karba tett karjaim

-          Elmegyünk.

-          Mi? – néztem értetlenül

-          Háát… tudod, van valami más programunk…- kacsintott sokat sejtetően

-          Ó, értem. Akkor… szia

-          Szia! – fordult el mosolyogva

Kim belekarolt Mike karjába, az ajtó felé indultak. Én kétségbe esett tekintettel néztem őket. Már félúton jártak az ajtóhoz, amikor Kim megállt, maga felé fordította Mike-ot, lábujjhegyre állt, hogy elérje és megcsókolta. Megcsókolta Mike-ot. Az én Mike-omat! Én abban a percben éreztem, hogy valami eltörik bennem. Nem is tudom, hogy miért, vagy hogyan, de elindultam feléjük, egyre gyorsabban, már a végén, rohantam, aztán teljes erőmből rávetettem magam Kim-re. Ő a földre zuhant én pedig rá. Hirtelen mindenki ránk figyelt, de akkor és ott, engem ez egy kicsit sem érdekelt. Lefogtam Kim karjait, hogy ne tudjon lefogni engem, a szemeiben összegyűltek a könnyek.   

-          Amanda mit-

-          Fogd be! – szakítottam félbe

-          Tudtam! Tudtam, hogy soha nem bízhatok meg benned! Te kurva! Utállak! Te… te szemét kis…

Tovább akartam mondani, minden aljas cafkának el akartam őt mondani. De nem jött ki több szó a számon. A könnycseppjeim Kim arcára potyogtak, akinek a dühös arca egyre megértőbb lett. Lassan elengedtem, felette térdeltem, lehajtott fejjel, hajam eltakarta az arcomat. 

-          Amanda? – nem kellet hátra fordulnom, tudtam, hogy Dren nem érti, mi van 

-          Amanda. – és felnéznem sem kellet, tudtam, hogy Mike érti, mi van

Gyorsan felálltam, de még most sem néztem senkire, kirohantam az ajtón, ki az épületből. Esett. Szinte zuhogott. Szinte éreztem koppanni a fejemen a kemény esőcseppeket. 

-          Amanda! Mi volt ez?! – rohant utánam Dren

Nem fordultam meg, nem néztem rá. Elindultam a kertet körbe vevő kerítés kapuja felé. Már kint jártam, a kerítés külsejénél, amikor Dren megfogta a kezem és maga felé fordított. 

-          Mi volt ez? – nézet rám szépen

-          Semmi. – sírtam

-          De! Baj van igaz?

-          Köszönöm.

-          Hm?

-          Köszönöm, hogy szeretsz. – néztem le a földre

Dren magához ölelt, az állát pedig a fejemre tette.

-          Tudod… nem csak azért jöttem, mert te jönni akartál.

Kinyitottam a szemem, de nem néztem rá. Csak bámultam a semmibe.

-          Hanem mert szerettem volna valami nagyon fontosat. Már… nagy korú vagy és… én… nagyon szeretlek… áhh… nem is olyan könnyű,a hogyan azt elképzeltem….

-          Dren? – kérdeztem elcsukló hangon

-          Akárhogy is… Mond, Amanda Taylor, hozzá jössz?