Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

63.rész

2012.03.30

Dühösen rohantam át a lakáson, majd fel a lépcsőn. Ő pedig végig követett és beszélt hozzám. A lépcső fáradtan nyikorgott alattunk.

-          Kérlek, Amanda! Beszéljük meg!

-          Nincs miről beszélnünk!

-          Ezt te sem mondod komolyan!

-          De, de!

Berohantam a szobámba és magamra csaptam az ajtót. Mike az ajtón keresztül beszélt.

-          De miért? Te is tudod, hogy meg kell beszélnünk!

-          Nem el kell felejtenünk! – üvöltöttem kifelé

-          Mi?!

-          Ide figyelj! – nyitottam ki az ajtót és néztem Mike-ra

Egy pillanatra megállt az idő, csak pár másodperc telt el, de több órának tűnt, amíg egymás szemébe bámultunk. Teljesen elpirultam és gyorsan lekaptam a fejem, a földet bámulva dadogni kezdtem.

-          Azért… mertén… én szeretem Dren-t! És mi hatalmas hibát követtünk el! Nagyon… szégyellem magam…

Mike csak pár percig állt és nézet rám, majd sóhajtott és mélyen a szemembe nézet.

-          Megbántad… az estét?

 

Nem válaszoltam, meglepett a kérdés. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak, egyrészt nagyon rosszérzés volt, hogy megcsaltam Dren-t, de valahogy… mégsem fájt annyira, mint kellet volna. 

 

-          Amanda?  - súgta halkan

 

Oda lent megcsörrent a zár, valaki elfordította a kulcsot benne. Majd lépteket hallottam, a családom, haza jöttek! Mike és én riadtan néztünk le a lépcsőn. Vajon hallottak valamit? Nem az nem lehet. 

-          Megjöttünk! . kiáltott anya vidáman, de szerintem csak erősnek akarta mutatni magát

-          Anya! Apa! – rohantam le a lépcsőn, mintha semmi gondom nem lenne, immáron már ruhában

-          Jó napot! – baktatott mögöttem Mike

-          Sziasztok! – ölelt át engem anya

-          Mike- kun, szóval tényleg át jöttél? Örülök, hogy vigyáztál a lányomra. – mosolygott apa

 

Elakadt bennem a szó, és láttam, hogy Mike-ban is. Mind a ketten a tegnap estére gondoltunk, ha apám tudta volna, hogy mit tettünk, nem hiszem, hogy kedves lenne Mike-al. Sokkal inkább valószínű, hogy puskával üldözné.  

 

-          Öm… igazán semmiség… - mosolygott kínjában

-          Deee… neked sajnos már menned is kell! Igaz? – lökdöstem kifelé őt az ajtón

-          Őőő… igen! Igen sajnos már mennem kell! – nézet a szüleimre

-          De ezt még meg fogjuk beszélni. – motyogta nekem

-          Nem!  - löktem őt át a küszöbön

-          De! – kiáltott vissza

-          NEM! – csaptam be rá az ajtót

 

Visszafordultam és kifújtam magam. Majd felnéztem és akkor vettem észre, hogy kis családom elég „értelmesen” néz rám. 

-          Mit nem fogtok megbeszélni? – nézet rám kíváncsian Amy

-          Semmit! Igazán semmit! – pirultam el

-           De…

Amy folytatni akarta ezt a számomra nagyon kínos beszélgetést, de mint tudjuk a legjobb támadás a védekezés, így hát felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót.