Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

62.rész

2012.03.30

A díványon ültünk s tv-ztünk, kicsit zavarban voltam. Olyan régen voltunk ilyen jóban. A tv-ben egy kislány rohant a nagymamájához, olyan boldognak tűnt, mintha ez soha nem érne véget, nekem pedig két könnycsepp folyt végig az arcomon. Mike rám nézet, jobban betakargatott a pokróccal és magához ölelt. Fogta a távirányítót és átkapcsolt egy másik csatornára, hogy ne ezt nézzem. Én hozzá bújtam, de a könnyeimet nem tudtam megállítani.    

-          Hiányzik. – csuklott el a hangom

-          Tudom. Nekem is.

-          Neked is? – néztem fel rá

-          Igen, tudod, olyan sokszor volt itt és én is. Gondoskodott rólam, ha elestem vagy bármi, kicsit olyan volt… mintha egy picit az én nagymamám is lett volna.

És akkor villant be, hogy Mike soha nem ismerhette meg a nagymamáját, a születése előtt 4 évvel halt meg.

-          Emlékszem… - folytatta

… hogy egyszer, még kiskoromban épp hozzátok jöttem és pont azt a jelentetett kaptam el, amikor az asztalnál állt és anyukáddal beszélt, amikor beléptem éppen ezt mondta: „Valljuk be: a világ egyre ostobább. Még néhány év és egy kenyérpirító okosabb lesz, mint a gazdája!”

-          Igen! Mindig mindenről volt véleménye! – nevettem fel egy picit

-          Igen. – mosolygott

-          Mike…

-          Tessék?

-          Ne haragudj.

-          Miért?

-          Mindentért, amiért csak veszekedtünk.

-          Jó, de csak ha te sem haragszol rám. – nézet rám mosolyogva

-          Nem, nem haragszom – nevettem

Amikor a pillantásunk találkozott, ott is maradt, szinte egymásba fonódott. Hosszú perceken keresztül csak bámultunk egymásra. Lassan elkezdtünk közeledni egymás felé, majd megcsókolt, nem tudom, hogy milyen szívemben rejtőző erő vezérelt, de visszacsókoltam. Egyre jobban rá másztam, ő a hátán feküdt én pedig rajta. Már egyáltalán nem figyeltünk a tv-re, csak mi ketten voltunk, csak mi léteztünk. Másnap reggel azon hideg, barna, műbőr kanapén ébredtem, mint, amin tegnap este Mike-al voltam. A barna pokróc még mindig rajtam volt, igaz, más nem is volt rajtam. Miután álmosan körbenéztem szép lassan eszembe jutott, hogy mi tettünk, én meg Mike tegnap este. Gyorsan körbe néztem, de senkit nem láttam a nappaliban, kiakartam rohanni, megkeresni Mike-ot, de a szoba közepén jöttem rá, hogy nincs rajtam semmi, gyorsan felvettem az első kezembe akadó dolgot, és felevettem. Kirohantam a nappaliból az étkezőbe, Mike az asztalnál ült, ártatlanul nézet rám.      

-          Te! – mutattam rá

-          Figyelj, sajnálom. De-

De nem tudta befejezni, mert olyan gyorsan, mint még soha oda rohantam hozzá és teljes erőmből bemostam neki, a lehető legnagyobbat. Majdnem lefejelte az asztalt.

-          Eszednél vagy?! – nézet rám, miközben a szemét fogta

-          Hogy én?! Már ne haragudj, de én tepertem le a másikat!

-          De te sem bántad!

-          De igen!

-          Az este nem ezt mondtad!

Elpirultam és nagy szemekkel lestem rá 

-          Ez, ez, ez a te HIBÁD!

-          Mi? Miért az enyém?!

-          Mert te vagy a fiú! – rohantam el