Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

61.rész

2012.03.30

Már két nap telt el, azóta, hogy anyukám elmondta, hogy a nagymamám meghalt. Semmihez sem volt kedvem, csak feküdtem a sötét szobámban és bámultam a falat. A fejemben egymás után sorakoztak a fájó, régi emlékek. Megmozdulni nem bírtam, pedig ma volt a temetés. Egy Yokohama nevű városban, itt született nagyi és az anyukám is. Az egyik ilyen bánatban töltött déli órámat törte meg anya, amikor benyitott hozzám.

-         Kicsim, akkor biztos, hogy nem jössz? – nézet rám szomorúan

-         Igen. Ő volt az,a ki segített elindulnom a életem útján, most nézzem végig azt ahogyan eltemetik?

-         Kicsim… - ült le mellém anyu

-         Én tudom, hogy nagyon szeretted a nagyit, de ő velünk van, mert a lelke nem hagy-

-         Ne! Bármit csak azt ne csináld! – kiabáltam

-         Kérlek, ne nyomd le ezt az „ő örökre velünk marad” dumát! Elmentem!

-         Tudom. – nézet a padlóra, majd felállt és kisétált

-         Gyere, csukd be utánunk az ajtót. – szólt be még egy mondatott a szobámba

Feltápászkodtam és kimásztam az ágyból és lementem a földszintre.  

-         Akkor tudod a szabályokat? – nézet rám apa

-         Igen. – válaszoltam unottan

-         Idegeneket nem engedsz be, vacsi a hűtőben, csak holnap délben érünk haza. – nézet rám szelíden anya

-         Tudom! 18 múltam, elhiszed, hogy túlélek egy másfél napot egyedül?!

-         Tudom, kicsim. Csak aggódom, nagyon szeretlek, ugye tudod?  - ölelt át anya

-         Én is téged. – öleltem vissza

A családom, anyáék és a húgom Amy bőröndökkel együtt kivonultak, én pedig bezártam mögöttük az ajtót. Miután ráfordítottam a kulcsot csak álltam az ajtóban és bámultam a földet, hallottam, ahogyan apa beindítja a házunk előtt álló kocsinkat és elhajtanak. Majd befeküdtem a díványra, magamra terítettem egy barna pokrócot és tv-zni kezdtem. Igazából órák teltek el úgy, hogy bámultam a tv-t, de arról, hogy mit nézek fogalmam nem volt. Két órakor hirtelen megcsörrent a kapucsengő, én meg nagy nehezen felálltam és kinyitottam az ajtót. Mike állt az ajtóban, kicsit meglepet, csak álltam vele szemben és nagy szemekkel néztem rá.   

-         Szia. – a hangja komor volt

-         Szia. –súgtam halkan

-         Bejöhetek?

-         Persze. – álltam arrébb az ajtóból

Mike bejött és körbenézet. 

-         A családod?

-         Már elmentek… a temetésre

-         Sajnálom. – nézet rám szomorúan

-         Figyelj, ami tegnap estét illeti én…

-         Semmi, úgy értem, hogy ha most, bocsánatot akarsz kérni én… akkor most felejtsd el! A barátod vagyok és, ha kell, bármiben számíthatsz rám! – mosolygott rám bíztatóan

-         Köszönöm. – mosolyogtam rá

-         Ezért is jöttem. – jelenete ki kicsit büszkén

-         Miért? – néztem rá értetlenül

-         Hogy vigyázzak rád. – mosolygott