Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

60.rész

2012.03.30

Már négy nap telt el Dren nélkül. Ugyan minden nap küldött SMS-t, hogy milyen jó a tábor meg minden, de nem volt ugyan az. De valahogy, olyan fura volt, mert nem hiányzott, nem hiányzott igazán. De most, hogy nem volt velem, hiányzott valaki, valaki más. Kim-nek egyre feltűnőbb lett, hogy valami nincs rendben velem. De még neki sem mertem elmondani, hogy nem Dren hiányzik, hanem más, valaki teljesen más. Egyik nap suli után Kim elkapott még mielőtt haza mehettem volna.

-          Hé! Amanda!

-          Tessék? – álltam meg az iskola kapuban

-          Eljössz velem moziba?

-          Moziba? – néztem rá

-          Aha. Láttam, hogy mostanában olyan magányos vagy, és sajnos nekem sem volt nagyon időm rád, ránk. Ezért… úgy gondoltam, hogy mehetnénk moziba!

-          Őőő oké. Miért is ne? – mosolyogtam

-          Oks. Mikor?

-          Nekem bármikor jó…

-          Akkor ma este, legyen… 20:30. A mozinál tali!

-          Oké, szia! – intettem neki és indultam haza

Amikor hazaértem nem volt otthon senki, a házunk teljesen üresen állt. Ettem, tanultam, megsétáltattam a kutyám és megfürödtem. Miután felöltöztem írtam egy cetlit a szüleimnek, hogy későn érek haza és ne várjanak. Majd rohantam is a moziba, igazából nem is csináltam semmit egész álló nap, de mégis olyan hamar jött el az a 20:30. Kim-mel a ozi előtt találkoztunk, és 10 percen belül be is ültünk a Fifti/ Fifti című filmre, ami egy rákos srácról szólt. A film egész estés volt, így hát éjfélkor indulhattam haza. Az eső úgy esett, mintha „dézsából öntötték volna”, mintha az ég is megérezte volna a fájdalmas hírt. Mire hazaértem teljesen eláztam, a hajam végéről másodpercenként cseppent le egy-egy vízcsepp. A házunkban még minden villany éget, ez már most rossznak indult. Amikor benyitottam a családom az étkező asztalnál ült. Anya és Amy szemi kisírtak voltak, hirtelen nagyon rossz hangulat csapot meg. Apa szemi csukva voltak, az arcán látszott, hogy nagy baj van. Ijesztő látványt nyújtottak, rajtam volt a pink széldzsekim mégis fáztam, a kezeim remegtek, valami nagyon rossz történt éreztem.     

-          Mi-mi történt? – remeget a hangom

-          Amanda, kicsim. Kérlek, ülj le. – szólt keserű hangon anya

-          Nem, köszönöm így is jó lesz.

-          Amanda… a nagyi… cukorbeteg volt, te is tudod, ugye?

-          Volt?

-          Kicsim… a nagyi… meghalt.

Anya szavai vízhangoztak a fejemben. Úgy éreztem egyre mélyebbre süllyedek a sötétségben.

-          Mit? Mit mondtál?

-          Sajnálom kicsi…

-          NEM! – anya törékeny hangját az én kétségbe esett kiabálásom törte meg

Feltéptem a bejárati ajtót és kirohantam. De csak kint a ház előtt állva, a zuhogó esőben jöttem rá, hogy nincs hova mennem. Akkor és ott ezt még fel sem bírtam fogni, a fejem össze-vissza kavargott, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Csak annyit tudtam, hogy a nagyim akit annyira szerettem, aki megtanított cipőt kötni, aki megtanított sütni, aki mindig vigyázott rám most halott. Többi nem látom, többi nem nézhetek a szemébe, többi nem hallom a hangját, többi nem ölel át, már nincs többé. A szívem hangosan kalimpált, nem kaptam levegőt, úgy érzetem megfulladok. Csak álltam az út közepén és kapkodtam. Elindultam az egyik ház felé. A szemimből úgy folytak a könnyek, hogy szinte semmit sem láttam. Neki estem az ajtónak és dörömbölni kezdtem. Először csak nagyon erősen kopogtam, aztán a kopogás átment dühös csapkodásba. Megörültem a fájdalomtól. Majd kinyílt az ajtó, Mike nyitott rám. Álmosan, értetlenül nézet rám. Én meg csak ott álltam, teljesen elázva, fagyosan, annyi mindent akartam neki mondani, de olyan volt mintha elfelejtettem volna beszélni, nem tudtam mit mondani. Aztán nagy nehezen sikerült kinyögnöm három fájdalmas szót.       

-          A nagyi meghalt. – sírtam, a fejemre még mindig zuhogott ez esővíz 

Mike szóhoz sem jutott, láttam rajta, hogy az ő szívét is összefacsarta ez a mondat. Hiszen ő is nagyon közel állt a nagymamámhoz, hisz együtt nőttünk fel, mintha az ő nagyija is lett volna. Az arcomról sorra potyogtak le a könny és az eső cseppek, nem szólt egy szót sem, csak magához szorított és jó erősen átölelt, a teste olyan meleg volt, megnyugtatott a közelsége. Azt kívántam, bárcsak soha ne engedne el.  Már nem voltam egyedül, már ketten voltunk.