Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

51.rész

2012.03.30

A napjaim így teltek. Mondhatni egyhangúan. Szünet volt. Mindenki beszélgetett, evett vagy felkészült a következő órára. Én kivételesen nem beszélgettem senkivel. A helyemen ültem és a biológia tankönyvemet olvasgattam. Viszonylag jó kedvem volt, dudorásztam. Hirtelen egy ziháló, kifulladt fiú rontott be az ajtón. Minden tekintet rögtön rá szegeződött.

- A Művész verekszik! – ordította majd visszarohant arra emerről jött

- A Művész? – nézet rám Kim

- Dren…? - bámultam meredten magam elé

Majd szinte egyszerre az összes ember kirohant a teremből, ki, a folyosóra. A lépcső tetejénél hatalmas tömeg állt. Az összes diák a két verekedő fiút nézte. Volt, aki nevetett, volt, aki drukkolt nekik és volt, aki fintorogva nézte őket. Dren és Ken verték épp egymást. Még soha nem láttam Dren-tr ilyennek. Ő mindig olyan kedves és nyugodt, mindig mosolyog. De most már volt. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban, olyan ideges. Eddig, ha Dren-re gondoltam mindig egy mosolygós kép jutott róla szembe, de most fel sem lehetett ismerni. Hirtelen Mike-ot pillantottam meg a tömeg másik oldalán, pár méterre, egymással szemben álltunk. Tekintette komor volt, olyan bús. De most nem volt rá időm, most nem! Bevettettem magam a tömegbe és fiúkig fúrtam magam. Kétségbe esve néztem rájuk, a szívem örülten kalimpált. Elég volt! Nekik mentem és megpróbáltam szétválasztani őket. Nem sok sikerrel. Egy óvatlan pillanatban Ken valahogy nem vett észre és teljes erőből megütött. Véletlen volt, de ahhoz pont elég volt, hogy hátra essek. Nem csak Ken ütése fájt, de amikor elestem bevertem a fejem. Abban a pillanatban, amikor Ken ellökött mindenki riadtan nézet rám. Nagyon megijedtek. De Ken és Dren kicsit később vették észre hogy baj történt. Ijedten néztek rám, Dren kék szemei egyszerre égtek a dühtől és a riadtságtól. Nem bírtam felállni, a mellkasom ahol Ken megütött szorítva fájt, úgy éreztem, hogy a fejem pedig szanaszét robban. Amikor hátra estem nagyon bevertem a földbe. Minden sötét volt, csak néhány fény foltot láttam, a hangok szinte vízhangoztak a fejemben. Kiabálást, sikoltozást halottam és egy ismerős hangot, ez a hang mindig olyan szólíd volt, de most mégis, olyan rémült és ideges volt. Majd teljesen elsötétedet, elhalt minden. Egy fehér szobában ébredtem. Tiszta, hófehér szoba, olyan jellegzetes szaga volt, olyan, mint egy kórházban. Még kómás voltam. Jobbra fordultam és egy magas, barna hajú, nagy barna szemű fiú állt az ágyam mellet.

-         Mike? – szólítottam őt elhalt hangon

-         Nem, nem. Én Dr. Yamamoto vagyok. – mosolygott rám kedvesen

Dr. Yamamoto annyira, de annyira hasonlított Mike-ra. Amikor azt mondta, hogy ő nem Mike egy világ tört össze bennem. Abban a pillanatban annyira vágytam arra, hogy Mike legyen az.

-         Amanda! – kiáltott egy kétségbe esett hang mellőlem

-         Kim? – fordultam felé

-         Jól vagy? – fogta meg a kezem

-         Igen… hol vagyok?

-         Kórházban. Volt egy enyhe agyrázkódásod. De meg maradsz – mosolygott rám az orvos    

-         A frászt hoztad rám!

-         Hol van Mike?

-         Őőő… azt nem tudom…  vagyis… veled jött a kórházba, veled volt a mentőben, de most eltűnt…- látszott rajta, hogy meglepte a kérdésem

-         És Dren?

-         Hát… őt és Ken-t az igazgatóiba vitték. Nagy bajban vannak. El sem tudod képzelni milyen ijesztő volt, amikor téged a mentő vitt el!

-         Sajnálom. Én csak azt akartam, hogy abba hagyják…

Tudom… ne aggódj! Minden rendben lesz!