Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

50.rész

2012.03.30

Anya fáradt tekintettel olvasta el az ellenőrzőm. Soha nem voltam rossz gyerek. Biztos voltam benne, hogy csalódást okoztam neki. Leült az étkező asztalhoz és aláírta az igazgatóim.

-         Anya, nem én voltam! Higgy nekem! Kérlek! Én csak késtem az óráról, de a többiről nem tehetek! Az igazgató egy bunkó volt! Meg sem hallgatott! És…

-         Hiszek neked. – vágott a szavamba

-         Tényleg? – lepődtem meg

-         Igen. De attól még az igazgatói egy igazgatói. Büntetés.

-         MI?!

-         Ha nem én büntetlek meg, akkor apád. És te is tudod, hogy velem jobban jársz.

-         Igen… mi az ítélet?

-         Egy hónap szobafogság.

-         Mennyi?!

-         Jól hallottad.

-         Óóó…és akkor… most mi lesz?

-         A szobádba.

-         Re…rendben…

Felálltam a fotelből, amiben eddig ültem és elindultam felfelé a lépcsőn, amikor anya félelmetesen nyugodt hangon utánam szólt.  

-         Apádnak ne szólj róla.

Nem válaszoltam csak álltam a lépcső ötödik fokán és bámultam magam elé. Az egyik kezem a lépcső korlátján pihent. Majd vettem egy mély levegőt és felmentem a szobámba. Három óráig ültem bent, egy könyvet olvastam, a címe „100 sikeres esküvőm” volt. Egy olyan esküvőszervező nőről szólt, aki nem hitt a szerelemben. Olyan szépen fogalmazott az író nő, aki a könyvet írta. Épp nagyban olvastam, amikor halottam becsapódni a bejárati ajtót. Apa hazaért. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett. Most dőlt el, hogy csak egy hónapig vagy 93 éves koromig leszek-e szobafogságban. Ledobtam a könyvet és gyorsan az ajtóhoz szaladtam és elkezdtem hallgatózni. Hallottam, ahogyan apám leveszi a cipőjét és berakta a szekrénybe. Vagyis, azt hallottam, hogy csapódik a szekrényajtó úgy, hogy gondolom a cipőjét rakta el.      

-         Történt valami érdekes ma? – hallottam apám hangját

A szívem még hangosabban kalimpált. Anya, erre mit válaszolsz?

-         Semmi. Amanda kicsit depis, úgyhogy nem hiszem, hogy mostanában kijön a szobájából.

Meredten néztem magam elé. Még soha nem hallottam anyát apának hazudni. Furcsa volt. Lassan visszasétáltam az ágyhoz és leültem. Sajnos tudomásul kellet vennem, hogy már semmi sem olyan, mint régen. Másnap reggel megint késve érkeztem az iskolába. Elaludtam. Este nem tudtam aludni, kínzott a bűntudat, amiért anyának miattam kellet hazudnia. Azzal a tanárnővel volt órám, aki a múltok levitt minket az igazgatóhoz. Amikor beléptem, nagyon rosszallóan nézet rám. Egy pillanatra megtorpantam, amikor a rideg szemeimmel rám nézet, de nem tehettem semmit. Így hát úgy tettem, mintha nem is érdekelne és leültem a helyemre. A helyemről végig néztem a termen. A tanár a táblára írt, sokan azt másolták amit a táblán láttak, voltak akik beszélgettek vagy leveleztek, és sajnos voltak, akik rajtam kuncogtak. Biztos voltam benne, hogy rajtam nevetnek, érzetem, abból, ahogyan rám néztek. Hirtelen valaki végig simított a karomon. Amikor felé fordultam Kim, a padtársam mosolygott rám.         

-         Ne aggódj, minden rendben lesz.

-         Gondolod?

-         Tudom!

-         Bár úgy lenne… - kezdtem el írni a leckét