Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

46.rész

2012.03.30

Amy szobája kicsit kupis volt, az ágyról egy pulcsilógott le a földre. A fotelben ezernyi ruha, könyv és plüss élte minden napjait. A falak halványlilák voltak, de mivel a redőny levolt húzva teljesen sötét volt a szobában, még egy kis villany sem világított. Mike becsukta maga mögött az ajtót és megállt előtte. Amy az ágyon ült összekucorodva, fejét a térdére hajtotta. Nem is sejteték, hogy én egy szobával arrébb hallgatózom. Mike egy darabig csak állt, nem tudta mit mondhatna.

-          Ömm…

-          Köszönöm.

-          Mit? – lepődött meg Mike

-          Te nem engem szeretsz, hanem Amanda-t, de még is eljöttél. Sok fiú nem tett volna meg ugyan ezt.  

-          Ugyan már. Te is a barátunk voltál. Emlékszel? Így voltunk hárman, te én és Amanda.

-          De minden megváltozott! Felnőttünk Mike! Te is és Amanda is! Az emlékek megmaradtak, de ti ketten nem! Ti elmentetek és ott hagytatok engem az emlékekkel! Ha Amanda továbbra isígy hallad lassan gyorsabban fogja váltogatni a pasijait, mint a pólóját! Te pedig soha nem leszel elég bátor ahhoz, hogy ki állj érte! És mire észbe kapsz már az oltár előtt áll, csak hogy nem veled…

-          Amy…

Amy arrébb ült, ezzel jelezve Mike-nak, hogy üljön mellé. Mike leült és Amy-t nézte. Bevallom én is nagyon meglepődtem azokon amit Amy mondott. Igaz, én csak egy fal mögül hallottam ezeket, de pont olyan volt, mintha én is ott állnék. 

-          Mike én nem vagyok ostoba… tudom, hogy soha nem fogod viszonozni az érzéseimet. De azzal is tisztában vagyok, hogy Amanda-t szívből szereted! És elsem tudod képzelni, hogy mennyire zavar ebben az egészben két dolog.

Amy szavai szíven csaptak, csak álltam a fal mellet és hallgattam őket, majd az arcomon fájdalmas könnycseppek kezdtek el legurulni. Én… nem akartam sírni. Eszem ágában sem volt bömbölni, de nem tudtam leállítani magam.  

-          Két dolog…?

Igen. Az első: Utálom! Ha csókolóztok, Figyi magánügy én ezt jól tudom, de nem a kertben! Kérlek, soha ne csókolózz a hátsó kertben! A szerelem ugyan vak, de a szomszédok nem…

-          Rendben. – mosolygott Mike

-          És mi a másik? – nézet Amy-re

-          Ne legyél ilyen töketlen!

-          Tessék? – nézet nagyot Mike

Nos, igen Amy-nek mindig is volt egy bizonyos stílusa. A fal mögött én is jót mosolyogtam rajtuk, bár a könnyek még mindig a földre potyogtak az arcomról.

-          Mike, figyelj! Vagy szerezd meg Amanda-t! Vagy… ha azt látod, hogy boldog azzal, akivel van… enged el. Mert, ha ok nélkül harcolsz érte, csakis neki és saját magadnak ártasz!

Bármennyire is neki lapultam a falhoz, nem hallottam választ. Mike nem válaszolt. Csak nézet maga elé. Azt hiszem, most gondolta végig igazán a dolgokat. Elegem volt! Hallottam valamit elpattanni és, ha nem a melltartóm pántja volt akkor én voltam az. Feltéptem a szobaajtóm és becsaptam magam mögött. Majd feltéptem Amy ajtaját, ezzel egy kisebb szívrohamot okozva nekik.   

-          Na, jó! Ide figyelj lassan már nem is annyira ifjú hölgy! – mutattam Amy-re, 

-          Ez bekattant – súgta Mike-nak Amy

-          Játszod itt a szégyenlős angyalkát, holott te mega vagy az ördög! De tudod mit?! Mosolygok, mert a testvérem vagy. Kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit!

Majd, mint egy örült, hangosan, hisztérikusan elkezdtem nevetni. De nem olyan aranyos, nőies kacagással. Nem. Mint a rajzfilmekben a béna fő gonoszok, na, úgy nevettem én. Elment az eszem. Tőlem zengett az egész ház. A szüleim kétségbe estek, Amy pedig csak sóhajtott egyet, mivel ő már megszokta, hogy nem vagyok normális.