Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

41.rész

2012.03.30

Másnap unottan ültem végig az óráim. Végig Dren-en és Mike-on gondolkodtam. De nem tehettem semmit, szerelmes lettem. Kim végig azzal csúfolt, hogy furcsa az ízlésem. Csak azért mert Dren egy különleges stílusú srác. A stílusa miatt mindenki Művésznek hívta. Épp a folyosón mászkáltam és az irodalom füzetemben olvasgattam, amikor megint nekimentem valakinek. Hátra estem és fenékre ültem, értetlenül néztem fel, és megint azok a csodás kék szemek néztek rám.

-         Bo-bocsánat… - pirultam el

-         Hogy lehet az, hogy mi ketten mindig egymásnak megyünk? – guggolt le mellém

-         Ne- nem tudom… de én nem bánom – mosolyogtam rá

-         Én sem ^^

-         Ne haragudj… - néztem le a földre

-         Semmi gond^^

Segítet felállnom és felvette a füzetem a földről.

-         Tudod… lehet, hogy most tök idiótának fogsz nézni. De… egész nap te jártál az szemben…

-         Valóban? – pirultam el

-         Igen. És arra gondoltam… hogy lenne-e kedved eljönni velem, mondjuk dokkra?

-         Őőő…

-         Igen. Tudom ostoba kérdés volt, de…

-         Nem! Én… szívesen elmennék veled. – szakítottam félbe

-         Tényleg?

-         Aha^^

-         Király! Akkor ma este Hachiko szobránál?

-         Rendben.

És ezzel otthagyott, én meg csak álltam és néztem magam elé. Majd amint meggyőződtem arról, hogy már nem lát, nevetve felugrottam, mint egy idióta ugráltam fel-le. Miután kisikítoztam magam megköszörültem a torkom és tovább sétáltam. A napom álmodozással telt. Az estém pedig készülődéssel. Ő és én a Hachiko szobornál, egy álom. Hachiko egy nagyon régi történten. Volt egy férfi és annak egy kutyája, akit Hachiko-nak hívtak. Hachiko minden nap kikísérte a gazdáját a vonatállomásra, és ugyan ott meg is várta őt, amíg az haza nem ért a munkából. Miután a gazdája meghalt Hachiko minden egy egyes nap, kilenc éven át kiment a vonatállomásra és vissza. Pont ezért lett Hachiko a hűség szobra, és ezért is kapott egy szobrot Tokyo-ban. Bár a szobrát a II. világháborúban beolvasztották, a háború után pár évvel újra megcsinálták. A szobor a mai napig a szerelmesek találka helye, és az, hogy Dren ide hívott találkozni nagyon jó jel volt. Dokk pedig olyan volt, mint egy öreg kikötő fából volt és belógott a vízbe, és ott lábakon, cölöpökön állt. Nagyon széles és hosszú volt, rajta pedig aprócska faházak álltak és minden féle érdekes és sokszor finom dolgot árultak. Pont mint egy fesztivál, csak ez az év minden napján itt volt. Hat óra, rohantam a randira Dren-nel. Felvettem a legszebb almazöld felsőm meg egy fehér pulcsit és rohantam is. Kirohantam a házunkból és elindultam Hachiko szobrához. Amikor odaért nagyon sok fiatal, velem egykorú várakozott a párjára. Lassítottam, a szemmel mindenhol Dren-t kerestem. Majd megláttam a szobor előtt.  Sötét farmerban és fekete pulcsiban volt, az övéről egy lánc lógott, mint a legtöbb srácnak akkoriban.              

-         Dren! – kiáltottam neki, ő felém fordult és rám mosolygott

-         Szia.

-         Ne haragudj a késésért – hajoltam meg

-         Nem gond. Mehetünk?

-         Persze^^   De… hova?