Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

39.rész

2012.03.30

Csöndben sétáltunk egymás mellet. Nagyon kínos volt.

-         Ééés… hogy vagy? – próbáltam megtörni a csendet

-         Szerinted?

-         Nem szeretem, amikor ilyen cinikus vagy.

-         Zavar, hogy azt mondtam neked, hogy szeretlek?

-         Nem… vagyis… minden megváltozott. Vagy nem?

-         De. már szóba sem állsz velem. Mintha fertőző lennék.

-         Nem! Nem…

Megint egy hosszú kínos csend következet. Majd hirtelen nagyot dörrent az ég és elkezdett zuhogni az eső. Úgy eset, hogy sikerült 5 perc alatt eláznunk. Gyorsan berohantunk a régi mozi alá. Pár percig csak álltunk és az esőt néztük.

-         Te mit érzel irántam? – nézet rám

-         Mégis milyen kérdés ez?! O.o”

-         Egy egyszerű kérdés.

-         Ahaa…

-         Nos?

Ez már sok volt, kivágtattam az esőbe és gyorsan sétáltam tovább. Utánam rohant, megragadta a kezem és visszafordított magához.

-         Kérlek, állj. – liheget

-         Nem!

Még szerencse, hogy nem volt rajtunk kívül senki az utcán, mert nagyon hangosan üvöltöztünk egymással.

-         Miért?! Megértem, ha nem szeretsz, de ne utálj!

-         Nem utállak! Csak…

-         Csak?

-         …csak, nem tudom, hogy mit érzek, mert szeretlek, de nem tudom, hogy hogyan! De ha járnék veled és szakítanánk, akkor a barátságunk.

-         Miért kell rögtön arra gondolni, hogy szétmegyünk? Lehet, hogy nem így lesz.

-         Ugyan már, menj az esélye annak, hogy elveszel és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Ugyan, az élet nem egy mese!

-         De miért? Nem azt mondtam, hogy pegazusokkal élnénk csak, hogy boldogok lehetnénk!

-         Nem! Nem így lenne!

-         De miért?

-         Mert én nem vagyok szerelmes beléd!

Zuhogott, tincsei között csiklandozva gördültek végig a hideg cseppek. Látszott az arcán, hogy nem tudja, hogy mit mondjon erre. Nagy barna szemiben az egyre növekvő kétségbe esés tükröződött. Pattanásig feszült idegszálain, könnyen balettozott végig minden lehetőség, amit erre válaszolni lehetet.

-         Értem…

-         Vagyis! Én… nem tudom, hogy mit érzek! – próbáltam kijavítani magam

-         Nem. Nem kell megmagyaráznod, nem szeretsz, ez van. Nekem el kell fogadnom.

-         Mike…

Ez már viszont neki is sok volt. Elment mellettem és ott hagyott. nem tehetem semmit, ha indultam én is. Pár saroknyira megláttam egy magas barna hajú fiút állni az esőben. Maga elé bámult, szótlanul. Mike volt az. Oda sétáltam mellé és ránéztem.

-         Nem fogom feladni. – jelentette ki

Majd csöndben, a zuhogó esőben haza sétáltunk.