Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

38.rész

2012.03.30

Egy szó, egyetlen egy apró szócska. Szeretlek. Ezt mondta nekem. A legjobb barátom, szerelmes belém? Miért? Miért kellet így alakulnia? Ha az egyik fél többet akar akkor az már nem barátság. Az már több annál. De… én nem akarom, hogy így legyen. Január 1.-je elkezdődött a 2011-es év. Igazából, ez volt eddigi életem legmozgalmasabb éve, és a legjobb is. Amikor Mike szerelmet vallott minden 180 fokos fordulatot vett. Mivel még szünet volt egész nap otthon voltam. Hason feküdtem az ágyamon és gépeztem. Majd jött egy Skype üzenet. Mike volt az.

-         Beszélhetnénk?

Remegő kézzel írtam vissza neki

-         Szia… most megyek bocsi

-         Ó rendben. Akkor majd máskor.

-         Oké

Gyorsan lecsuktam a laptopom és a fejemre húztam a takaróm. Valójában semmi dolgom nem volt, de nem bírtam beszélni vele. Valamiért… szégyelltem magam előtte. Talán azért, mert nem voltam biztos az érzéseimben. Három nap múlva elkezdődött a suli, de én még mindig nem mertem Mike elé állni. Régen mindig vele mentem iskolába, de szilvesztertől kezdve mindig apu vitt be, kocsival, és amikor csak lehetet elkerültem Mike-ot. Ha véletlenül mégis elmentünk egymás mellet az iskola folyosóján mindig lehajtottam a fejem, hogy a hosszú barna hajam eltakarja az arcom. Nem is tudom, hogy mit vártam. Hogy talán nem ismer meg? Párszor utánam nézet és szólt hozzám, de én úgy tettem mintha nem is ismerném, csak szó nélkül meg szaporáztam a lépteim. Két hét telt el úgy, hogy ezt az ostoba játékot játszottam. Egyik nap még volt egy szakköröm így hát még mindig az iskolában voltam. Mivel még fél lábbal a télben voltunk 5-kor már sötét volt. Sötét mintha este lenne. Menydörgött, az ég viharhoz készülődött. A nagyi mindig azt mondta, ha menydörgött, hogy az angyalok veszekednek. Már két hete elment és nagyon hiányzott, így mindig mindenről ő jutott eszembe. De muszáj volt mennie mert orvosi vizsgálatra hívták a cukorbetegsége miatt. A suli lépcsőjén állva a sötét és még ráadásul beborult eget néztem. Aput hívtam, de csak nagyon sokára vette fel.

-         Szia, merre jársz?... Mi? Miért nem?... De hát mindjárt esik… Biztos?... Persze, szia.

Letettem. Apu egy nagy cégnél dolgozott, mint igazgató. Elvileg valami gond volt az egyik gyárban. Így hát mehettem haza, egyedül az esőben. Vettem egy mély levegőt és elindultam haza. Kicsit féltem, olyan érzés volt, mint amikor 10 évesen először mentem haza az iskolából. Még mindig az iskola kerítésénél jártam, amikor megszólított egy ismerős hang.  Én pedig megtorpantam.

-         Már nem menekülhetsz.

-         Mi-Mike? – fordultam meg

-         Hogy érted, hogy nem menekülök? – néztem rá értetlenül, de pontosan tudtam, hogy mire gondol

-         Te kerülsz engem.

-         Nem! Dehogy!

-         Akkor nincs akadálya, hogy most beszéljünk. Igaz?

-         Hát… persze, hogy nincs! – mosolyogtam kínomban