Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

37.rész

2012.03.30

 

A lány szavai vízhangoztak a fejemben. Mit-mit is mondott az előbb? Fél éve? Ez az jelenti... ,hogy valójában én vagyok az a bizonyos „másik lány”. Én vagyok az akivel Ken megcsalta a másikat.

- Hogy… hogy mondtad?

- Én és Ken már féléve járunk. Mi van süket vagy?!

- Bocsánat… - két könnycsepp gördült le az arcomon

Ez már betett nekem, nem bírtam tovább. Sarkon fordultam és elrohantam. Elmentem Mike mellett, aki megpróbált megállítani, de kikerültem. Végig rohantam az emberek között, nem tudtam, hogy hova megyek csak mentem. A szívem úgy kalapált, hogy majdnem bele haltam. Igazából biztos vagyok benne, hogy megdöntöttem valami futási világcsúcsot, de az sem számított.  A hóban már szanaszét fagytam, de muszáj volt menekülnöm. Elkelletet menekülnöm a valóág és a múlt elől. Elkellet menekülnöm a tudat elől, hogy egy ilyen undorító, aljas, szemétnek hagytam, hogy megcsókoljon, hogy hagytam, hogy átjöjjön hozzánk, hogy bemutattam őt a nagyinak, hogy összevesztem miatta Mike-al nem egyszer! Esküszöm, a nagyinak és Mike-nak volt igaza ez egy tetű. Hirtelen valaki megragadta a kezem. Megálltam.

-         Amanda… jól vagy? Alig értelek utol.

-         Bocsáss meg Mike.

-         Mi?

-         Neked volt igazad… végig neked volt igazad! Ken egy szemétláda!

-         Örülök, hogy rájöttél, de nagyon sajnálom, hogy így.   

-         Rájöttem.

-         ?

-         Az élet nem egy mese.  Nincs szőke herceg fehér lovon, nincs happy end, ez a valóság nem disneyland!

-         Talán nem is szőke a herceged… - ölelt át 

-         Ezt… hogy érted?

-         Szeretlek.

-         Mi? – néztem fel rá

-         Valójában… nem a jelleme zavart Ken-nek, hanem az, hogy ő volt veled. Én nem én.

-         Mike…  - hátra léptem kettőt

Álltam a hóesésben és néztem, amint a hópelyhek a hajára szállnak. Abban a pillanatban értetem meg, hogy ugyan abban a hóesésben állunk. Ő és én.

-         Tudom. Hogy te nem érzed irántam azt, amit én irántad, de kérlek, most az egyszer hadd szeresselek én. Csak erre az egy estére.

Szóhoz sem jutottam, hiszen, erre nem volt jó válasz. Csak álltam vele szemben és az arcát néztem. Hirtelen hatalmasat dörrent az ég, fent az ég sötétjén elkezdődött a szilveszteri tűzijáték. Arcunkat piros, zöld és még ezernyi gyönyörű fény világította meg. De mis oda sem néztünk csak bámultuk egymást. Arcomról sorban hullottak le a fájó könnycseppek. Azon az estén minden megváltozott. Többé nem voltunk a legjobb barátok, most már szeretők voltunk.