Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

31.rész

2012.03.30

Ott feküdtem rajtam Ken, Mike pedig lent várt rám, hogy hogyan csináltam ezt a „helyzetet” nem tudom. Legalább Kim ott volt és segített nekem, de most csak egy dolog volt biztos: Szabadulnom kell! Ken keze szépen az arcomra kúszott és lassan elkezdett felém hajolni, hogy megcsókoljon. Már épp egybeforrt az ajkunk, amikor Kim belépet.

-          Amanda! Anyukád hív! – mosolyogott rám

-          Köszi! – ugrottam fel, de olyan gyorsan, hogy majdnem lefejeltem Ken-t

Kirohantam és becsaptam magam mögött az ajtót. Lerohantam a lépcsőn és egy jól irányzott csúszással végig siklottam a járólapon egészen a nappaliig. Majd bevetődtem és leültem Mike mellé.

-          Hát te? – nézett rám

-          Bocsi^^

-          Ajándék? – mért végig és csak mosolyogott rám

-          … Francba! Felmegyek! – ugrottam volna fel, de megragadta kezem

-          Hagyd, maradj…

-          Re-rendben

Csak egymás szemébe bámultunk, mintha megszűnt volna a világ. Barna szemeiben visszatükröződött az arcom. Nagy barna szemiben láttam az én zöld szemimet, az én áruló szemeimet. A tekintete elkalandozott, már nem engem, már mögém bámult. Meredten nézet valamit, valamit mögöttem. A lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy mi van a hátam mögött, de nem mertem bevallani sem neki, sem magamnak. A szívem a torkomban dobogott, nyeltem egyet és lassan megfordultam. Ken állt velem és Mike-al szemben, csak bámult ránk mi meg őt bámultuk. A csöndet egy egyre hangosabb dobogás törte meg, valaki lefutott a lépcsőn. Kim lihegve állt meg Ken mögött és gyorsan végig futotta a tekintetével az arcokat, majd rám nézet.       

-          Ne haragudj! Mosdóba akart menni! – nyögött nekem

-          Ő mit keres itt? – nézet Mike-ra

-          Hát… nem tudtam mit mondani

Észre sem vettem, de a családom akaratlanul is szemtanúja lett a mi kis drámánknak. A szereplők és a történte is meg volt adva. Kim: a segítőkész barát, Ken: a féltékeny párom, Mike: a vonzó legjobb barát és Én: az ostoba tehetetlen lány.   

-          Mit keres itt? – kérdezte meg megint

-          Én is ezt kérdezhetném? – állt fel Mike

-          Istenem… - súgtam magamban

-          Mi az, hogy te is kérdezhetnéd? Amanda az én barátnőm. Neked viszont a senkid!

-          Senkim? Már ne haragudj, de sokkal jobban ismerem, mint te!

-          Ezt meg mégis, hogy érted?

-          Úgy, hogy tudom, hogy mikor boldog és mikor nem! Mond, te mikor voltál hozzá kedves? Csak kihasználod, aztán napokra eltűnsz!

Ezek ketten ott vitatkoztak a családom előtt, én meg csak álltam kukán és bambán 

-          Ehhez neked semmi közöd!

-          Amanda egy gyönyörű, kedves lány! Mikor vettél neki valamit is? Ajándékot vagy bármit?   

-          Ajándék? – és beugrott, akkor és ott abban a percben

-          Ajándék? Ajándék! – már szinte kiabáltam

-          Amanda… - csuklott el Kim hangja

-          Nem értitek? Kint hagytam a nyakláncom! – üvöltöttem fel

Feltéptem a bejárati ajtót és kirohantam, a kerítésen keresztül átmásztam Mike-ékhoz. Bevetődtem a hintaágy alá és mint egy örült elkezdtem a hóban kaparászni. Az ujjaim majd lefagytak, még a leheletem is látszott, de ez akkor és ott nem érdekelt. Pont úgy ástam a hóban mint egy kutya. Amíg a fiúk, Kim és családom döbbenten bámult engem a teraszunkról