Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

28.rész

2012.03.30

Délután, miután lenyugodtam átmentem Mike-hoz, hogy elmondjam, neki jobb lenne, ha ezúttal nem jönne át. A házuk ajtajában álltam és már felemeltem a kezem, hogy kopogjak amikor, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Csak álltam és az ajtót néztem. Mike, mindig olyan kedves és mindig ott van nekem, ha kell. Én meg csak így egy fiú miatt eldobom őt. Talán, Amy-nek igaza volt, talán végég csak kihasználtam? Igen, azt hiszem igazából csak kihasználtam őt. Egész végig arra használtam, hogy a szívemen lévő sebeket ápolja. Hihetetlen, hogy ezt tettem, magamra sem ismerek. Váratlanul kinyílt az ajtó és ott állt velem szemben egy magas, barna hajú, középkorú nő.

-         Csó-csókolom! – hajoltam meg előtte

-         Jajj ne, Amanda! Hányszor mondjam, hogy nem kell ezt csinálnod?! – a hangja kedves volt

-         Rendben^^

Mike anyukája volt az, nagyon szeretem őt. Sokszor volt nálunk, mert ő volt anyukám legjobb barátnője, ennek a barátságnak köszönhetem, hogy ilyen jobban vagyok Mike-al.

-         Mike még nincs itthon, megvárod?

-         Őőő hát..- nem is tudom…

-         Gyere be! – tárta ki előttem az ajtót

-         Re-rendben… - léptem be

A házuk belülről nagyon megnyugtató volt. A fabútorok nagyon hangulatosak voltak a meleg színű falakhoz. 

-         Kérsz valamit?

-         Nem akarok zavarni… - alig figyeltem, a falakon lévő képeket néztem

-         Ugyan már, te sosem zavarsz!

Mindig olyan kedvesen mosolygott rám, fogalma sem volt arról, hogy mi folyik köztem és Mike között.

-         És, hogy vagytok?

-         Őőő jól! Köszönöm!

-         Kérlek, mond meg anyukádnak, hogy ne haragudjon azért mert mostanában nem megyek át, de ma minden kép átnézünk!

-         Rendben^^  Örömmel várjuk!

-         Amanda…

-         I-igen?

-         Tudom, hogy nem tartozik rám, deee… mond, ki az a fiú aki mindig annyit van nálatok?

-         Őőő Ken... Ken-nek hívják… miért?

-         Csak kérdeztem! – próbálta terelni a témát

Éreztem, hogy tud valamit, valamit, amit még én sem teljesen értek. Nagyon kínos volt, csak ott ültünk, néma csendben vagy tíz percen keresztül. Nem bírtam tovább! Felpattantam és felvettem a kabátom.   

-         Mennem kell!

-         Ó, rendben…

-         Akkor majd… este találkozunk! Viszont látásra! – meghajoltam és kirohantam

Haza rohantam, berontottam egy szó nélkül és felrohantam a lépcsőn. Bevágtam a szobaajtóm és neki dőltem, alig kaptam levegőt. A mellkasom összeszorult. Ideje lenne, hogy végre kezdjek valamit az életemmel.