Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

19.rész

2012.03.30

Kim szobája tiszta és rendes volt, közel sem olyan, mint amilyenre számítottam. Azt hittem, hogy rendetlen és szétszórt lesz, ehelyett csillogott – villogott egy porszem nem volt sehol. A falak vidám, narancssárga színűek voltak, a szekrényei rendezetek és szépek, sehol egy oda nem illő összegyűrt felső, ami épp csak be van gyűrve az összevissza dobált könyvek mögé. Az én szobám ehhez képest egy disznóól volt. Ennek tudatában kellemetlenül húztam el a szám.

-         Baj van? – nézett rám

-         Dehogy! – kínos volt

-         Ülj le. – intett az ágyára

Lehuppantam és nagy szemekkel néztem őt. Kim kiment a konyhába és nem sokkal később két pohárral jött vissza, amikben narancsos üdítő volt.

-         Tessék. – oda adta az egyik poharat

-         Kö- köszönöm…Kim!

-         Mi az? – ült le mellém

-         Te… tényleg szerelmes vagy Ken-be?

Kim féloldalasan elmosolyodott, a földet nézte, de láttam az arcán, hogy kellemetlen neki ez a kérdés.

-         Tudod… én általánosban évfolyam társa voltam Kennek. Csak egy picit, de tényleg csak egy picit! Igazságtalannak éreztem, hogy én már évek óta szerelmes vagyok belé te meg csak jössz így a „semmiből” és szinte egy pillanat alatt elveszed tőlem

-         Sajnálom…

-         Nem tehetsz róla… - mosolygott bíztatóan

-         Ha egyszer is elmondtam volna neki, hogy mit érzek talán másképp alakult volna… de nem volt meg hozzá a bátorságom. Az én hibám.

Nem igazán nyugtatott meg, még mindig bűntudatom volt miatta. A napom gyorsan eltelt, rengeteget beszélgettünk Kimmel, jobban megismertük és megszerettük egymást. Este otthon az ágyamon olvasgattam a kötelezőt, de nem sokat értetem belőle, csak a mai nap történései jártak a fejemben. Az emlékek úgy kavarogtak a fejemben, hogy teljesen megszédültem. Az álmodozásomból egy halk kocogtatás ébresztett fel. Michael volt az, átmászott az mi házunk és az ő házuk között álló fán. Rengetegszer csinálta már ezt mert az ő erkélyéről pont átlehetet mászni a fa vastag, nagy ágaira és onnan pedig az én erkélyemre. Nagyon meglepődtem, amikor megláttam Mike-ot az erkélyemen, de nem hagyhattam kint, beengedtem. Ő, nagy bűnbánó szemekkel lépet be hozzám, gyorsan körbe nézet majd rám vetette szomorú tekintetét.       

-         Szia… - a hangja nagyon halk volt

-         Szia… - az enyém is

-         Figyelj… én… nagyon sajnálom. Nem is tudom, hogy hova tetem az eszem, nem akartalak bántani! Tudod, hogy sosem bántanálak én csak… - elcsuklott a hangja

Épp el akartam volna neki mondani, hogy nem haragszom. Hogy igaza volt, és, hogy az egész az én hibám, de ő folytatta

-         … azt hiszem… amikor megláttalak azzal a sráccal, elöntött a féltékenység és a düh.

-         A féltékenység?    

-         Igen…

Mike lesütötte a szemét én pedig tetem felé egy bizonytalan lépést, hirtelen megragadt, átölelt és megcsókolt.