Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

17.rész

2012.03.30

Másnap ismét minden Dawe körül forgott, a lányok mintha valami isten lenne körül ugrálták. Kim és én a padon ülve és mosolyogva néztük, ahogyan a sok dinka kiscsaj az eszét játssza Dawenek.

-          Ha én valaha ilyet csinálnék, ígérd meg, hogy bokán rúgsz - nevettem

-          Rendben. Ha én leszek, ilyen üss, agyon egy könyvel

-          Ok^^

-          Amanda! – nézet rám Dawe

-          Te-tessék? – nagyon meglepődtem

-          Beszélhetnénk? – rájuk sem nézet, úgy ment el a sok lány mellett egyenesen felém akik mind csalódva és dühösen néztek rám 

-          Őőő… per-sze – néztem zavartan Kim-re aki szintén zavart fejjel vállat vont

Én és Dawe kimentünk a folyosóra és megálltunk az ajtó mögött

-          Tessék Dawe? Mit szerettél volna mondani?

-          Azt szeretem volna megkérdezni… hogy esetleg… nincs kedved eljönni velem valahova?

-          O.O MI?!

-          Randi?

-          De miért?!

-          Mert te más vagy mint a többiek.

-          „Más”?

-          Igen. A többi lány olcsó szinte elém vetik magukat, de engem csak te érdekelsz! Akkor?

-          Nos, őmm…

Akkor abban a pillanatban nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Hiszen ott volt nekem Ken, de igazából… Dawe is nagyon tetszet és még mindig fájt a szívem Mike miatt. Épp válaszoltam volna neki amikor a Dawe mögötti ablakban megláttam a saját tükörképemet és azt, hogy mögöttem egy ismerős barna hajú fiú áll. Egy pillanat alatt megfordultam és a fiút néztem nagy, könnyes szemekkel.  

-          Mike?!

-          Mi lett veled?

-          ?

-          Már tényleg… bárkivel leállsz?

-          Mi? Nem! Mike kérlek! Hadd magyarázzam meg!

-          Nem. Nem érdekel! – dühösen elment mellettem, a válla neki ütközött az enyémnek

-          Mike! – utána rohantam, de becsapta előttem a terem ajtaját

Az ablaküvegen bevilágító napfény, melegen simogatta az arcom. Csak álltam és bámultam kifelé az ablakon, a semmibe. Az arcomról hatalmas könnycseppek gurultak le és estek a földre. Nem mozdultam, csak vártam, hogy fájdalmasan zakatoló szívem kicsit megnyugodjon. Becsöngettek. A folyosó üres volt a tanár észre sem vett, úgy ment be az osztályba. De én… én kint maradtam. Csak álltam és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A fejemben újra és újra lejátszódott, ahogyan Mike kioszt, de egyszerűen nem értetem. Mi rosszat tetem? Hiszen én… nem is mondtam igent Dawe-nak, igazából… a szívem mélyén igent akartam mondani. Lehet, hogy ezt Mike is tudta? Igen, lehet. Ha így van akkor… lehet, hogy igaza volt… Mire lebírtam gyűrni a könnyeimet és összebírtam szedni magam már ki is csöngettek. A diákok zaja és az egyre jobban növekvő tömeg visszahozott a gondolataim mélységéből.      

-          Amanda hol voltál? – tette a vállamra a kezét Kim

-          Sehol! – nyeltem egy nagyot és gyorsan letöröltem a könnyes arcom

-          Sírtál?

-          Nem… - abban a pillanatban, ahogyan ezt kimondtam újra előtört belőlem a sírás

Szorosan magamhoz öleltem Kimet és hangosan zokogni kezdtem, mit sem törődve azzal, hogy mindenki engem néz, még Michael is.