Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

6.rész

2012.06.26

Nem volt sem erőm, sem időm a szüleim holtestéhez lépni, döbbenten sírva néztem az árnyat magam előtt. Az árny lassan emberi alakot kezdett felvenni, a nagy feketeség lassan fekete ruhává vált. Fekete, földig érő szoknya és nagy, kötött fekete pulcsi, ez volt a ruhája az előttem álló öreg nőnek. A nő már inkább volt néni, meggörnyedt volt és ráncos. Kb. 70-80 évesnek nézett ki. Fején, egy fekete alapon sárga pöttyös kendő volt, ez takarta rövid, göndör és ősz haját. Nekem háttal állt, tőlem pár méterre. A tükörbe bámult meredten, szótlanul. Majd megszólalt, pont azon a rekedt, öreg hangon beszélt, mint ami az előbb rám hozta a frászt az ajtóban.  

-         Te vagy a hibás! Csak is te! – mutogatott a tükörre, amiben magát látta

Nem értettem mit csinál, légzésem kezdett visszaállni normálisra, szememből egyre kevesebb könnycsepp folyt ki. De csak azért, mert a félelemtől elfeledkeztem a szüleimről, akik még mindig mellettem véreztek. Meredt szemekkel néztem le rájuk, újra ömleni kezdett kék szememből a könny. De már mindegy volt, hisz tudtam, hogy a következő én vagyok. Hirtelen megfordult a vénasszony és dühödt szemeivel engem bámult.    

-         Miért jöttetek ide? Miért?! Ez az én házam! – kezdett el kiabálni

-         Maga bolond, vén banya! Mitt tett a szüleimmel?!

-         Látod, ez történik a betolakodókkal, vagyis azokkal, akik halottnak hisznek, mindenki annak hisz pedig.... nem én vagyok a halott, hanem azok, akik itt hagytak megpusztulni! …egyik nap arra lettem figyelmes, hogy újra tudok beszélni és megint látok… gondoltam kaptam még egy esélyt élni. – jelent meg az arcán egy halvány mosoly

-         De hát… maga meghalt! Igen, meghalt! Aki halott maradjon is halott! Szóval húz vissza a sírodba te kriptaszökevény! – üvöltöttem sírva

Éreztem, ahogyan a torkom elszorul, az éden fekete füst kezdte körül venni a testem. Hirtelen bele nyílalt valami az oldalamba, mintha csak kést szúrtak volna belém. Éreztem, ahogyan a vér kezdi eláztatni a ruhám, majd a mellkasomban is szúrást éreztem. Nem értettem, hisz a nő itt áll előttem, akkor mégis ki késel most halálra?! Majd valami hideget éreztem a nyakamnál, utolsó erőmmel hátra néztem, de nem volt mögöttem senki és semmi, mikor visszanéztem a nő már nem volt ott. Csak a hangját hallottam, ahogyan utoljára, kacagva beszél hozzám.    

-         Te vagy halott! – nevetett

Éreztem, ahogyan valami emberfeletti erő elvágja a nyakam. Ömleni kezd belőle vér, én pedig egyre erőtlenebb leszek. Szemem előtt kezdett minden elsötétülni, egyre hidegebb lett, térdre rogytam és összeestem. Mozdulatlanul feküdtem a földön, erőtlenül bámultam magam elé. Soha nem gondoltam volna, hogy életemben legutoljára édesanyám összevagdosott, brutálisan megcsonkolt arca lesz. Teljes erőmből sikítani kezdtem, éreztem rekedni a torkom, de én csak sikítottam. Összeszorított szemeimből éreztem lefolyni a forró könnycseppeket. Anya rohant be hozzám, magához szorított és csitítani próbált.

-         Bella! Bella nyugodj meg! Nincs semmi baj, csak ne sírj már! – nyugtatgatott

Abba hagytam sikítozást és lassan kinyitottam a szemem, anya arca nyugodt volt, szép és mosolygós, nem olyan, mint amilyennek utoljára láttam. Értetlenül néztem körbe, a saját szobámban voltam, a saját lakásunkban, ami Tokyo-nkban.  

-         Mi…mi történt? – ültem fel dadogva, miközben még a vajszínű falakat is megcsodáltam a szobámban

-         „Mi törtét? Mi történt?” mi történt volna?! Rosszat álmodtál! – sóhajtott anya

-         De…nem költöztünk el? – néztem anyára

-         Költözés? – kérdezte értetlenül

-         Igen! Tudod…! Osaka…azaz öregház…az a vénasszony és ti…ti.. és…és nem fontos…csak egy buta álom volt! Mi a reggeli? – nevettem kínomban

-         Bundás kenyér – sóhajtott anya és kiment

Én pedig csak bámultam magam elé, nem tudtam eldönteni, hogy csak alám volt-e vagy mi is kaptunk egy új esélyt. De otthon voltam, a tesómmal, barátaimmal és a szüleimmel, költözésről pedig szó sincs és nekem ez épp elég! Bár nagyon érdekelne, hogy mi történt…inkább hagyom, hadd maradjon titok,amit az a vénasszony visz magával a sírba.