Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

4.rész

2012.06.26

Az út unalmas volt, de borzasztóan. Csak bámultam kifelé a kocsiablakon unottan és hallgattam a Hollywood Undead legújabb lemezét. Fák és a bokrok százait láttam elsuhanni a kocsi mellet, vagy nem is, mi suhantunk el mellettük. Még mindig dühös voltam. Nem hiszem el, hogy csak így el kell hagynom mindent, amit szerettem! Hihetetlen, hogy a szüleim erre kényszerítenek! Ez csak egy rossz álom lehet, semmi több! Kezdtem egyre jobban felnyomni az agyam. Ebben a dühöngésben és a meleg napsütésben kezdtem egyre jobban elálmosodni, és végül teljesen elnyomott az álom. Amikor nyitogatni kezdtem a szemem már sötét volt, a kocsi épp megállt. Álmosan vakartam meg a fejem, félig nyitott szemekkel néztem fel. A szívem majd meg állt. Hirtelen azt hittem, hogy valami régi B kategóriás horror filmben vagyok. A kocsink ugyan is egy hatalmas, ósdi ház előtt állt. Maga a ház kétemeletes volt, de nem az a szép ház, ami majd meg szólal olyan gyönyörű. Ez ótvaros volt, csoda, hogy még nem dőlt össze. Na jó, lehet, de csak lehet, hogy nem volt ennyire borzalmas állapotban és csak én túlzok egy picit, de akkor sem volt szép.

-          Anya! Ezt most te sem mondod komolyan! Nem mondod, hogy itt fogunk lakni!

-          Bella… kérlek. Tudom, hogy van ennél szebb is, de… csak egy kicsit kell felújítani, és szebb lesz, mint új korában! – próbált mosolyogni

-          Ezt felújítani?! Olcsóbb lenne lerombolni! Apa! – fordultam apa felé

-          Sajnálom kicsim, szokj hozzá a gondolathoz! – nem fordult előre, még mindig a kormányt fogta és nézte

 

Kedvem lett volna még üvöltözni egy sort, de inkább morogtam egy kicsit és kiszálltam a kocsiból. Magamba szívtam a hideg friss levegőből egy nagy adagot és kinyújtóztattam elzsibbadt végtagjaim. Majd újra felnéztem a házra, sokkal lehangolóbb volt, mint gondoltam.  

 

-          Képzeld… - kezdett bele a mesélésbe anya miközben kiszedte a bőröndömet

-          Igen? – néztem hátra a vállam felett

-          Ez a ház már nagyon idős, és itt előttünk egy idős hölgy élt, aki eltűnt senki sem tudja hogyan vagy, hogy miért egyik nap már találtak rá… De az egész életét a házban élte le, már a házban született. – mondta, mintha ez természetes lenne

 

Én lemeredtem, enyhén tátott szájjal, döbbent tekintettel néztem, anyát, aki halványan mosolyogva pakolta ki a szükséges csomagokat. Nem is igazán őt néztem, inkább csak úgy maradtam. Idős nő? Meghalt? Ebben a házban? Egyedül? Pont, mint az álmomban! Istenem… ez nem lehet igaz! 

 

-          Na, mit állsz ott, pakolj már! – szólt rám apám

Csak ekkor tértem magamhoz, gyorsan felkaptam egy világos barna papír dobozt és berohantam vele a házba, anyám után. A ház belől sem volt szebb, minden pókhálós volt és poros, vastagon állt a por. Amitől rögtön tüsszögnöm kellet, még a szememet is csípte. Sürgősen leraktam a dobozt és ki rohantam egy újért. Vagy háromnegyed óra volt az összeset becipelni. Már lihegtem, amikor leraktam az utolsó dobozt, pedig én még a kisebbeket hoztam, anya és apa sokkal nehezebbeket cipeltek be. Kifújtam magam, majd várakozón anyára

néztem, ő csak értetlenül pislogott rám.    

 

-          Megmutatod, hogy melyik lesz az új szobám?

-          Ja! Persze…- mosolygott zavartan, majd elindult felfelé a lépcsőn

 

Én felvettem a táskám és szorgosan követtem. A lépcső volt az egész házban a legfélelmetesebb, öreg volt, sötét barna és nyikorgós. Tipikus horrorfilmbe illő falépcső. Anya a fenti folyósón ment tovább. A padló fekete fehér kockás volt, kétoldalt nagy fa ajtók voltak. A kezem is remegett ettől a helytől.  

 

-          Ez lesz az! – állt meg az egyik ilyen ajtónál

-          Ez?! – kérdeztem kicsit fintorogva

-          Igen, a miénk két ajtóval arrébb van. Jó ét kicsim.  – indult vissza felé

-          Mi?! Már itt is hagysz?!

-          Van ágynemű a táskádban, majd holnap ki pakolunk rendesen…

-          De..de…de – dadogtam

-          Kicsim!...ez így nekem sem jó, de ez a munka fontos apádnak. Kérlek, az ő kedvéért bírd ki. – ment le a lépcsőn

-          Hát akkor…oké – morogtam magamban