Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

27.rész

2011.12.01

Nem tudtam aludni este, csak Gackt-on gondolkoztam. Nem bírtam tovább. Felkeltem és felöltöztem. Halkan kinyitottam az ajtót és körbenéztem, anya szobájában sötét volt, aludt már. Pont mint mindenki más, hiszen más hajnali kettő volt. Óvatosan kimentem és becsuktam magam mögött a házunk ajtaját. Olyan hideg volt, hogy már látszott a leheletem. Körbenéztem, de senkit sem láttam, az éj sötétjét csak a lámpák fénye törte meg. Elindultam a központ felé, tudtam, hogy hova kell mennem. A kihalt utcákon csak úgy vízhangoztak a lépteim, ahogyan futottam. Nagyon hideg volt, de most nem értem rá ezzel is foglalkozni. Egy magas kőépület előtt álltam meg. Kis ablakain vastag rácsok voltak. Az ajtaja lakattal volt zárva. Lenéztem a földre és megragadtam az első kezembe akadó vastag faágat. Egy hatalmas ütést mértem a hevederzárra, ami ennek köszönhetően meglazult, de a botom azonnal ketté tört. Gyorsan megragadtam az egyik darabot és elkezdtem tovább lazítani a hevedert. Már sebes volt a kezem amikor végre lejött az a vacak zár. 

- Győzelem! – nagyon büszke voltam magamra

Berontottam a tömlöcök közzé és végig rohantam a hűvös folyosón. Majd megálltam egy nagy faajtó előtt. Csak meredtem álltam az ajtó előtt, egyik kezem a hideg kőfalon. Vettem egy mély levegőt és lenyomtam az öreg kilincset. Bementem és megálltam, tovább akartam menni, de a látvány megdöbbentett. A nagy terem egyik oldala végig rácsokkal volt elválasztva, a rácsos oldal cellákra volt elválasztva. Egy kivételével minden cella üres volt, lassan, óvatosan lépkedtem előre. A cipőm hangosan kopogott miközben afelé a cella felé tartottam amiben volt valaki. A szívem egyre erősebben dobogott. Hangosan kalimpált és egyre jobban könyörgött nekem, hogy menjünk haza, mert ez nem jó hely. De talán, ebben a két hónapban először, nem hallgattam rá. Hiszen, eddig is csak mindent összezavart. Majd a végén, oda értem. Ott álltam egy lépésre attól a bizonyos cellától. Csak álltam és néztem magam elé. Biztosan ezt akarom? Számít? Hiszen már nem fordulhatok vissza. Előre léptem egyet és megfordultam. Viszont a látványt már nem bírtam, sírnom kellet. Gackt ott ült a földön, egy kisebb vértócsában. A kezein bilincs amik egy hosszú lánccal hozzá voltak kötve a falhoz. A hátából két hatalmas denevérszárny állt ki.

- Gackt! – csuklott el a hangom  

- Szia… már hiányoztál… - villantotta fel rosszfiús mosolyát

Nem szóltam semmit, csak sírtam

-          Elég! Ne sírj. Még nem haltam meg.

-          De meg fogsz… - sírtam

-          Holnap reggel…

Egy szó nélkül elkezdtem a cellaajtaján lévő lakatott tépni.

-          Mit csinálsz? – lépet oda hozzám kissé nehézkesen

-          Kiszabadítalak! – rángattam a lakatot

-          Hagyd. – tette gyengéden véres kezét az enyémre

-          Ez az egész az én hibám… - nem mertem ránézni, fejemet a földre szegezve zokogtam

-          Miért sírsz: - emelte fel a fejem és nézet mélyen a szemembe

-          Mert szomorú vagyok.

-          Miért vagy szomorú?

-          Mert meg fogsz halni

-          A halál miért szomorú?

-          Ne tedd ezt velem, kérlek… gyere én kiszabadítalak! – kezdtem el újra tépni a lakatott

-          Ne! – állított meg

-          Mi? Miért?

-          Mert ha én meghalok talán nem toloncolnak ki téged. Talán nem veszted el mindened.

-          Ez így nem ér! Nem fizethetsz ekkora árat miattam!

-          De igen.

-          Miért?! – a hangom már hisztérikus volt

-          Mert szeretlek.