Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

25.rész

2011.12.01

A két sárkány egymást és saját magukat nem kímélve tépték a másikat. Mintha villámlott és menydörgött volna egy-egy támadás. Majd szép lassan beborult az ég és elkezdett zuhogni az eső. A város felől egy sivító hangot hallottam, a riasztók, a vadászok észrevették a két sárkányt.  A harc fent az égben ment, én pedig csak álltam és néztem. Utáltam ezt. Váratlanul a két sárkány eltűnt a felhők között, majd egy kicsit később egy hatalmas dörrenés és egy fenevad fájdalmas üvöltése. Én csak néztem felé és vártam, hogy mi lesz, hirtelen egy vörös cseppecske hullott az arcomra, majd az eső cseppek mellett vércseppek kezdtek el hullani az égből. Majd a fekete sárkány zuhant ki a felhők közül és kezdet el zuhanni a mélybe, egyenesen a falum felé tartott.

- Gackt! – üvöltöttem miközben nagy könnycseppek gurultak le az arcomon

Elkezdtem a falu felé futni, oda ahova Gackt zuhant. Semmi sem érdekelt, most teljesen mindegy volt, hogy miben esem el vagy, hogy mimet ütöm meg. Már az erdő végében jártam, amikor még egy sárkányüvöltést hallottam, a vadászok megölték a vörös sárkányt. Ebben biztos voltam. Amikor a faluba értem hatalmas tömeget láttam, amint egy nagy körbe állnak valamit, valami feketét. Befurakodtam a tömeg be, miközben akit csak lehetet arrébb löktem. De lehet, hogy jobb lett volna, ha haza megyek és mindent elfelejtek. Mert amit ott láttam soha többé nem felejtem el. A fekete sárkány ott feküdt egy hatalmas vértócsa közepén, sebeiből ömlött a vér. A nyaka tele volt fognyomokkal, a szárnyán pedig szakadásokkal. Haldoklott. Először csak álltam és néztem őt, majd amint magamhoz tértem a sokból odarohantam hozzá és átöleltem a fejét. Minden elsötétült, csak ő volt meg én. Már nem hallottam az emberek zajongását, már nem láttam a riasztok vakító piros fényét. Szorosan hozzá bújtam, éreztem a fájdalmát. A kezemen lassan végig csorgott a vére. Hirtelen két ember megragadta a karom és elragadott tőle. Gackt egyre jobban távolodott, nem is, én távolodok tőle, majd egy fehér fénnyel visszaváltozik emberi alakba. Ez emberek most még jobban ricsajoztak és csodálkoztak. Én pedig csak sírtam és sírtam, aztán mindent beborított a fehér köd. Többre nem emlékszem. Másnap az ágyamban ébredtem, gyorsan körülnéztem, de senkit sem láttam. Teljesen egyedül voltam. Mintha az elmúlt két hónap csak egy álom lett volna. Felkeltem és kimentem hátha van itthon valaki.

-         Anya… - szólítgattam őt elhalló hangon

-         …anya… anyu...

Senki nem válaszolt, nem volt itthon.

-         … az anyukámat akarom… - térdre rogytam és sírni kezdtem

Eközben Missy pont most lépet be egy sötét, zárt és nyirkos helyre. A terem egyik oldalán végig acél rácsok voltak, ami még pluszban fel volt osztva kis „cellákra”. A hely teljesen üres volt, vagy is majdnem, az egyik ilyen kiscellában volt valaki. A földön ült, a feje lehajtva a kezei maga mellet. A két csuklóján egy-egy bilincs ami hosszú lánccal a falhoz volt kötve. A hátából két hatalmas fekete denevérszárny állt ki.       

-         Gackt… - csuklott el Missy hangja, a szemi könnyesek voltak

-         Missy… Mio hol van?

-         Nem tudom… - hullottak a könnycseppjei

-         Hiányzik… az fog történni velem igaz?

-         Igen… a vadászok ki fognak végezni…