Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

12.rész

2011.12.01

A napot együtt töltőtűk, a faluban kódorogtunk vagy épp az erdőben. Gackt nem beszélt túl sokat, amikor kettesben vagyunk sokkal többet beszélt. Aztán miire észbe kaptam már el is jött a várva várt szerda, egész nap erre készültem. Későn keltem, hogy ne legyen karikás a szemem, majdnem 1 óráig fürödtem, ettem majd neki álltam kitalálni, hogy mit fogok fel venni, igazából ezzel ment el az égész napom. Gackt pedig csak nézte ahogyan az egyik ruhában kimegyek a szobából és öt perccel később egy teljesen más ruhában vissza jövök. Ez úgy ötször ismétlődött  meg aztán nem bírta tovább.

- Na jó mégis mi folyok itt? – ült az ágyamon és nézett rám nagy szemekkel

- Semmi! – ültem le a tükrös asztalomhoz ás fésültem hajam

Épp mondani akart nekem valami, de félbe szakítottam

-         Elkések, rohanok, szia! – és ezzel kirohantam és becsaptam magam mögött az ajtót

Csak nézett lesett utánam. Futottam ahogy csak tudtam, végig az utcán, hogy időben odaérjek Kanzukihoz. Az utca végén megláttam őt, még jobban ráhajtottam a futásban, majd a végé ott lihegtem mellette.

-         Bo-bocsánat a késésért… - lihegtem

-         Semmi baj.^^  Gyönyörű vagy.

-         Tényleg?

-          Igen!

Pedig csak egy szolid lolita stílusú fekte ruha volt rajtam.

-         Akkor mehetünk?

-         Persze! – nevettem, majd a mosoly lefagyott az arcomról

-         De… hova?

-         Majd meg látod te kis butus… - nevetett rám

Meg fogta a kezem és elkezdtünk sétálni, először azt hittem, hogy csak sétálgatni fogunk a faluban és a környékén, de az utunk szép lassan az erdő felé vezetett. Az erdő szélén megtorpantam, de ő lágyan húzott maga után így hát vele mentem. Már kezdett sötétedni, a hold csak itt- ott néhány helyen világított át a fák sűrű lombjai között. Kanzuki ment elől én pedig utána, de még mindig fogtuk egymás kezét. Az erdő igazán csak este kezd el élni, az állatok mozgolódni kezdtek és én jó szorosan Kanzukihoz bújtam. 

-          Ne aggódj. Mindjárt ott vagyunk.

És valóban a fák sűrűjéből kiérve egy kis ösvény vezetett, egyenesen egy kis mezőre. Csoda szép volt, szép viszonylag nagy füves terület és egy kis tó, az égész réten apró szentjánosbogarak repkedek és világítottak, pont olyan volt mintha kis csillagok táncolnának, még soha nem láttam ehhez hasonlót.

-         Ez…

-         Igen, csodálatos

-         Miért hoztál ide? – gyönyörködtem a képben

-         Mert szeretlek…

-         Mi? – fordultam riadtan felé

-         Nagyon tetszel nekem régóta, de amikor azzal a sárkánnyal találkoztunk a múltkor és te azzal a döggel együtt lezuhantál… azt hittem elvesztelek, és nagyon megijedtem….

-         Kan-zuki

Oda lépett hozzám és szorosan átölelt, először nem tudtam mit szóljak mind ehhez, majd én is átöleltem őt.